A költözés előtt nagyjából kitakarítottam az akváriumát, átmostam a kavicsokat, az akváriumüveget, és megetettem a halat – hogy nagyjából nyugodt állapotban kezdődjön az utazás. A vizet előtte körülbelül öt centi magasan hagytam, hogy abban még el tudjon úszkálni, míg A pontból B pontba utazik. Stuxi, a sziámi harcoshalam már ekkor nyugtalankodott, hiszen tudja, nagytakarításkor is külön szoktam tenni őt, de nem hagyom ilyen minimális vízben. Majd felemeltem, s már ez sem tetszett neki, ugrált és fröcskölt dacosan, ahogy szokta ilyenkor, ha valami nem a kedve szerint történik.

Amikor beültünk a kocsiba, a párom kezébe adtam az akváriumot, és indultunk. Stuxi számára itt kezdődtek a traumatikus események, még ez a picike víztömeg is lögybölődött, számára az út egy kilences erősségű földrengésnek tűnhetett.

Ő egy bátor, kemény hal, még sosem láttam félni. Ám most rémülten az üveg mellé húzódott, vagy éppen arra úszott, amerre a több vizet vélte. Aztán jöttek a fekvőrendőrök. Ilyenkor már teljes remegésben volt, és csak a sarokban kucorgott.

Végül megérkezve az új helyszínre, őt tettük ki először egy utcai padra. Nyugodjon le ő is, meg a vize is. Később felvittem, beraktam az új kis helyére, feltöltöttem az akváriumot, majd vártuk, mit tesz. Túléli-e? Vajon mekkora traumát jelenthetett neki mindez? Pár óra múlva kibújt néhány percre szétnézni, majd visszabújt, nem ismert itt semmit. Aztán egyre több időt töltött kint. Ekkor már odamentem hozzá, de nem fogadott. Visszabújt. Idegen volt neki minden. A költözés utáni következő napon nyugodott meg csak véglegesen. A füttyszóra, arra, hogy ha kaja van, akkor nincs szűrő – ez már neki rituálé.

Még mindig csak egy hal, aki leginkább a szokásaitól érzi azt, hogy bár minden új és idegen számára, mégiscsak otthon van.