Bajnóczki Laura vagyok, a Debreceni Egyetem elsőéves szociológia mesterszakos hallgatója. Jelenleg a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom mint szociális fejlesztés-elemző, illetve az önkéntes munkába belekapaszkodva terepmunkába is nyerhetek bepillantást.

A munka és a magánélet összehangolása az, ami a leginkább foglalkoztat mostanában, mint szakdolgozati téma, mint kutatás és mint magánembert is. Az egyetemmel össze kell hangolnom az önkéntes munkát és a főállású adatelemző munkát is, és persze kell mellette egy kis énidő is. Ez a legnehezebb számomra, hogy megtaláljam az énidőmet, és ne mondjak le róla azért, hogy rákészüljek a következő nap feladataira. Az énidő számomra valami aktív tevékenység: ami a fejemben van, azt kiviszem a futópályára. Ezt úgy szoktam mondani, hogy vagy nagyon jól megélem a dolgokat, és akkor nagyon-nagyon boldog vagyok tőle, és még jobb lesz, vagy pedig óriási háború van a fejemben, és azt nem borítom másokra, hanem a pályán találok rá megoldást.

Ezt részben édesanyámtól tanultam, mert ő is mindent egyszerre csinál: az ötödik x után is újabb és újabb projekteket keres. Nekem ez a felvételit megelőző időszak körül alakult ki, mert akkor jöttem rá, hogy sokkal jobban tudok fókuszálni, sokkal jobban tudom élvezni a dolgokat, ha megvan ez a fizikai „leterheltség”, elegendő fizikai aktivitás.

Mi hozott téged a szociális területre?

Én közgén (közgazdaságtan) voltam, és tudtam, hogy a gazdasági, marketinges rész nem rossz, de nem teljesen az, ami nekem kell. Ezek benne vannak picit a szociológiában, de csak egy részét képezik inkább. Van benne pedagógia, ami szintén a szívem csücske, de szintén: nem csak ebből áll. A szociológia elég komplex ahhoz, hogy jól érezzem magam benne. Édesanyám több mint 20 éve dolgozik szociális területen: az idősellátástól egészen a családi és gyermekvédelemig.

A kutatásomban jelenleg ott tartok, hogy próbálom letisztítani a kutatást, és verseny- és közszférában dolgozókkal fogok interjúkat készíteni, az észak-alföldi régióból.