Ha valamit sunyizás előz meg, s nem büszkén harsogva harangozzák be azt, részleteiben ismertetve, az mindig gázos. Függetlenül attól, hogy utána mit kókányolnak össze az egyes médiacsatornákon keresztül. Ez az akkugyár olyan szülemény lehet, amelyet titokban lombikban hoztak össze valakik a többség feje felett, és kéretlenül beültetnék egy olyan „testbe”, amelyben életidegen. Tiszta alien-érzés, hisz tudjuk, ott a szörnyszülött kikelése után a gazdatest elpusztul. (Az egyik minap a helyszínen lefotózott markológép is hasonlóan marja ki magát az anyaföld testéből…)
Szörnyszülött akkubébi a küszöbön
Sok oldalról, számos adattal támadták vagy védték a Debrecen és Mikepércs közé tervezett akkumulátorgyárat – s amint kiderült, hogy ez csak a kezdet, egyúttal az ezt követő többit is országszerte. Minél több szám és nézőpont kering azonban a sok-sok mindennapi infótól amúgy is már csurig telt agyunkban, annál inkább elsikkadhat a lényeg. Ami pedig a sunnyogók malmára hajtja a vizet mindig.
A káosz a fejekben alkalmat ad a zavarosban halászásra. Akár kormánypárti, akár ellenzéki vagy magát annak mondó legyen az, aki a maga javára használná fel ezt a helyzetet (is). S arra, hogy addig is sütögessék a maguk pecsenyéjét a kivételezett helyzetű kevesek, amíg a sokaság arról vitázik, hogy például melyik a hiteles adat a majdani gyár vízigényéről. S hogy ez most akkor veszélyes a környezetre, az emberekre nézve, vagy sem. Vagy ez a beruházás-dömping az ország érdeke, ahogyan a jelenlegi politikai vezetők állítják, vagy csak egy szűk hatalmi elit malmára hajtja a vizet – ahogy sok más esetben. Meg az is vita tárgya, hogy a sokak által vélt, Kína felé történt korábbi elköteleződés szükségszerű velejárója-e ez? Jogos azt hinnünk, hogy a gazdasági függőség Kínával (és Oroszországgal) szemben teljesen egyértelmű módon politikai függőséget is okozott (vagy fordítva), ami például efféle mutyiberuházásokban ölt testet? Szokjunk hozzá? Vagyis jogos azt vélnünk, hogy a mi kárunkra törleszt a magyar állam Kelet felé – narancsfejű Debrecen vezetősége meg jó kutyaként élen jár ebben? Gigagyár kényszerű építése a távol-keleti gigaország kedvére, jó magyar földeken? Szóval mindez jogos és szükségszerű diskurzus tárgya, ám a lényeg talán az adatok és érvelések mögött rejlik. Tök egyszerűen is megközelíthető ez az egész cirkusz. Mégpedig a kommunikáció oldaláról.
„Csak a számat nézd, hisz hazudok”
Mint a kommunikációra érzékeny ember gondoltam végig az egészet. S már a kezdetektől az motoszkált bennem, hogy ami igazán jó dolog, arról senki sem szokott hallgatni, nem csak csepegteti az információkat annak kapcsán, hanem már az elejétől fogva a mellét döngetve reklámozza, hogy lássátok feleim szümtükkel, ez itt egy frankó cucc, tiértetek van, nézzétek, ízlelgessétek, barátkozzatok meg vele, hiszen minden királyság körülötte. S mindezt tényekkel, elemzésekkel, szerteágazó, független szakértők által elvégzett környezettanulmány nyilvános bemutatásával támasztják alá. Előtte. Nem közben vagy utána.
Ehhez képest a debreceni akkubizniszről csak jóval azután kezdhetett részleteibe menően értesülni a publikum, amikor már rég ki volt tervelve az egész, és voltaképp el is kötelezte magát Magyarország (Debrecen is) a beruházás mellett. Na, nem mi… ilyenkor nem mi vagyunk Magyarország és Debrecen. Mi csak akkor vagyunk Magyarország és Debrecen, ha be kell fizetni valamit, ha a hátunkon akarnak mások előremenni, ha valamilyen nehézséget „közösen kell vállalnunk, kedves polgárok”… Aha, köszi. Amikor a sorsunk alakulásáról van szó, akkor… Akkor majd mások, ők (!) bölcsen eldöntik, szerintük mi a jó nekünk. Pontosabban inkább nekik.
Amikor a hatalom részéről nem várt lakossági ellenállás kirobbant, akkor kezdtek el valamit magyarázni a bizonyítványon. Igen ám, de ezzel a sunyizással óhatatlanul hiteltelenné váltak, hisz ami nem gázos, sőt büszkék vagyunk rá, azt – főleg a dicsfényben sütkérezni imádó politikusok – már a születése előtt elkezdik közhírré tenni a körülötte bábáskodók. Ám maga az a tény, hogy nem nyíltan és nem részletesen kommunikáltak, s később is csak százszor megrágva és fontos részleteket nagyvonalúan elhallgatva tologatták a nem épp ipari titoknak minősülő infókat, arra viszi el a gondolataimat, hogy nagyon nincs ez rendben.
Most akkor büszkék a gyerekükre, vagy sem?
Talán morbid hasonlat, s még véletlenül se szeretnék párhuzamot vonni egy kisbaba, valamint egy ilyen gyár között, de ez ugrott be. Ha gyermek érkezik egy családba, mi a természetes reakció a legtöbb esetben? Már amikor a mamája pocakjában figyel a kicsi – persze ez habitus függő – jönnek a közösségi hálóra felbombázott ultrahangos képek: „már látszik a körvonala a kis embernek, imádunk, várunk, kicsim…” Aztán így tovább. Közben az otthont felszerelik kisággyal, apró ruhákkal, játékokkal. Netán átmeszelik az egyik szobát, felkerül Micimackó és Malacka is a falra. Ha van nagyobb, összetartó család, készül az egész pereputty: már várják, hogy meglátogassák az újszülöttet és a kismamát. Szóval minden a várva várt kedves jövevény érkezéséről szól, az utolsó orvosi felvételen közösen megszámolják hány ujja van, jó, megvan mind a 10, hopp, 11, nem baj, táltos lesz!
És mit tettek akkugyáras elöljáró öregapáink és öreganyáink a közösen összehozandó „gyermekük” kapcsán? Kussoltak. Amíg lehet. Pedig elvileg büszkék rá, hisz szerintük modern, nem káros a környezetre, gazdasági fellendülést hoz meg minden… Aztán emésztették az őket és az általuk titokban dédelgetett kisdedjüket érő tömeges kritikákat. A „rokonságnak” sem tetszik ez az agyszülemény. Hát még azoknak, akik házon kívül – ám területen belül – vannak! Kiderült, ezt a kicsit, amiből lehet, hogy a környezetét fojtogató óriásbébi lesz, nem várják sokan rajtuk kívül. Beszéltek róla valamit, de nem mutatták be igazán, így most hirtelen jön a „baba”, s bár egy újszülöttre a valóságban nem mondana ilyet az ember, de ez bizony ronda, mint a bűn.
Mostanára a „szülők” ellentámadásba mentek át. A saját kommunikációs csatornáikon kígyót-békát kiabálnak mindenkire, aki egyszer is azt merészelte mondani, hogy „márpedig ez a gyerek nem kell!” Harcba szállnak és kiállnak a gyárbébi mellett, mert olyan nincs, hogy az ne jöjjön világra. Muszáj, hisz a keleti keresztapa is a nevére vette, s minden ruháját beszerezte, játékai ott lógnak… nos, azok ott lógnak a mi orrunk előtt, de ő fog játszani velük.
Szóval nemvárt szülemény lesz ez. Mégis kitolják magukból, s odapottyantják az ajtónk elé, hogy majd mi adjunk neki enni, védjük, gondozzuk, neveljük fel. Ők meg mossák maszatos kezeiket. Szürkevízzel, nyilván…
(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)