– Segítsen már! Nem tudom kinyitni az ajtót, nem jó a kulcs, a fiam meg már nincs itthon – mondja. Kicsit furcsállom a dolgot, egyáltalán nem ismerős a néni. De amennyit itthon vagyok, akár még ide is költözhettek, és az a zár tényleg nem a legjobb. Végül is az ajtó már nyitva, ártani biztos nem fog, mondom neki, jöjjön. Én is bemegyek.

Összepakolom a táskám, megnézek minden ablakot kétszer, bezártam-e, közben a lámpákat is figyelem, és a víz is biztos el van zárva, hiszen már háromszor ellenőriztem, a telefon, a pénztárca és a kulcsok is megvannak. Végre indulhatok, a lámpát biztos lekapcsoltam? Le. Kinyitom az ajtót, és ott áll velem szemben ismét a néni, és engem néz.

– Segítsen már! Nem tudom kinyitni az ajtót, nem jó a kulcs, a fiam meg már nincs itthon – mondja. Kicsit furcsállom a dolgot, egyáltalán nem ismerős a néni. De amennyit itthon vagyok, akár még ide is költözhettek. Végigpróbálom a kulcsait, egyik sem nyitja, úgyhogy megkérdezem: – Biztosan itt tetszik lakni?

– Itt, itt – feleli határozottan – Ötödik emelet, 43-as lakás. Vagy ez volna az? – kérdezi, és közben mutat az ajtóm felé.

– Itt biztosan nem tetszik lakni, itt én lakom. Biztos, hogy ez az a folyosó?

Erre csak bólogat bőszen, közben hol a kulcsait nézi, hol a folyosón körbe-körbe, figyeli az ajtókat. Az arcán látszik, hogy kissé elbizonytalanodott, talán mégis téved, de mégis annyira biztos igazában, hogy megpróbálja még egyszer kinyitni az ajtót, de amikor nem sikerül, kérdőn és szomorúan ismét néz rám.

– Biztosan itt tetszik lakni? – kérdem ismét, bár én már egészen biztos vagyok benne, hogy nem, és azon gondolkodom, ebben a hatalmas panelrengetegben hogyan fogjuk kitalálni, hová is kéne akkor menni.

– Biztosan – mondja –, ötös szám, ötödik emelet, 43-as ajtó.

– És milyen színű épületben?

– Kapucsínó, olyan szép kapucsínó.

– Hát… ez az épület, ez zöld.