Egy vallomással kezdem: notóriusan szabályosan utazom a debreceni közlekedési vállalat járatain, azaz nem tudom elképzelni azt, hogy ne váltsak jegyet. Az egész középiskolás koromban kezdődött. Könyvosztás volt augusztus végén, nekem nem volt bérletem, így hát jeggyel kellett utaznom. A buszra felszállva az első dolgom az volt, hogy a nehéz táskát letegyem a vállamról, így a második megállónál tudtam csak jegyet lyukasztani, akarom mondani, szerettem volna lyukasztani. Ott szállt fel az ellenőr. Akkor még ezek a régi húzogatós lyukasztók voltak, az ellenőr a kezével akadályozta, hogy le tudjam húzni az eszközt, és érvényesítsem a jegyet, majd rám nézett: „Itt már nem lehet!” – mondta. Hebegtem, habogtam, hogy alig szálltam fel, csak a táskát akartam lerakni, mert nehéz, de itt a jegy. Most akkor miért? Nem érdekelték az érveim, elkérte az adataimat, én odaadtam az irataimat. Mondta, hogy van lehetőségem kifizetni a bírságot helyszínen, magyaráztam, hogy anyukám csak a könyvekre meg a jegyre adott pénzt, így itt nem tudok neki fizetni. Erre a kezembe nyomott egy 12 ezer forintos csekket.

Szóhoz se jutottam, felfogni is alig tudtam, hiszen tényleg szabályosan akartam akkor is utazni, csak az a fránya táska. Természetesen otthon nem dicsértek meg a történtekért. Végül egész pozitívan zárult az ügy, a DKV-nak írt levelem után, a 12 000 forint helyett 500 forint bírságot állapítottak meg, amennyiben bemutatom a szeptemberi bérletemet.

A minap azonban egy eddig számomra ismeretlen szituációval találkoztam. Viszonylag késő volt már, este 10 óra körül lehetett, ezért úgy döntöttünk, hogy villamossal megyünk haza. Nálam azonban nem volt jegy, így gondoltam, majd a sofőrnél veszek. Tisztában vagyok vele, hogy online is megvásárolhattam volna a jegyet, azonban én valamiért mégis jobban szeretem fizikai formában. Felszálltunk a járműre, kopogtam a kis ablakocskán. A sofőr először nem vett tudomást rólam, második kopogásomra idegesen elkezdett csapkodni, de nem láttam arra szándékát, hogy kommunikálni szeretne velem. Másfél percig álltam ott eltökélten, harmadik kopogásomkor már hozzátettem, hogy „Elnézést, vonaljegyet szeretnék venni!”. A sofőr ezt követően sem vette fel velem a szemkontaktust, viszont annyi elhangzott a részéről, hogy „Na b*zmeg!”. Ekkor újra megszólítottam, hogy „Elnézést, de tényleg szeretnék jegyet venni!” – erre azt a választ kaptam, hogy „Ó, ne mááá!” és tovább csapkodott.

A páromra pillantottam, hogy ilyenkor most mit kéne csinálnom, ő bíztatott, hogy próbálkozzak ismét. Kopogtattam újra, a már ismert kísérő mondattal: „elnézést, de jegyet szeretnék venni”. A sofőr végre kinyitotta az ablakocskát, felcsillant a remény, hogy kapok egy nyamvadt jegyet a pénzemért. A szemkontaktust továbbra sem vette fel velem, a műszerfalra csapott, és azt mondta: „A f*szom bele!” – majd ennek kíséretében átnyújtotta megtépázott jegyemet. Én már csak azért is megköszöntem, és helyet foglaltam a villamoson.

Félreértés ne essék, én teljesen megértem, ha egy olyan munkában, ahol emberekkel kell foglalkozni, néha elszakad a cérna. Tényleg, őszintén mondom, ügyfélszolgálatos voltam én is, azonban azt soha nem engedtem meg magamnak, hogy ilyen vállalhatatlan formában kommunikáljak az ügyféllel. Egyébként, ha nem küzdök azért a kifejezetten drága, 550 forintos jegyért, és felszáll az ellenőr, akkor mit mondok neki? Bocsánat, azért nincs jegyem, mert a sofőrnek nem volt kedve adni… Nem egy „heringpartis” járat volt, körülbelül hatan utaztak még rajtunk kívül, én pedig nem nagy címletű bankjeggyel fizettem. A DKV szolgáltatása nem hibátlan, a jegy ezzel szemben nem olcsó, elhiszem, hogy manapság szinte hihetetlen dolog, ha az ember jegyet akar venni és szabályosan utazni. Ettől függetlenül azért az 550 forintért, ha mást nem is, de annyit elvárok az önkormányzati közlekedési cégtől (sőt bármilyen szolgáltatótól), hogy emberszámba vegyenek.

Vagy mondhatnám azt, hogy a villamosvezető burkoltan bliccelésre buzdított…?