Mottó: „Dávid zsoltára. Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.” Zsoltárok könyve 23. fejezet

Néhány egyszerű közismert szó és micsoda bonyolult gondolatok! A palotájából kiűzött Dávid király gondolatai ezek, aki egyedül maradva hatalom és vagyon nélkül felismerte az isteni kegyelmet? Szolgái, birtokai megmaradtak. Így azért nem olyan nehéz. Vagy a „vessződ és botod” utalás a lényeg; a nyájhoz, a gyülekezethez való tartozás, benne a vezérlőelvűséggel? Visszacsatolás? Dávid is nagy vezér lett volna? Hát, nem az volt! Esetleg a remény adatik meg a szavakban, vagy maga a gondolat, hogy „Istennek terve van veled”? Valamiféle személyvesztés, mert mindegy, hogy kik és mik vagyunk, életünk a jó Pásztortól függ? Sokaknak mindegyik gondolat tisztán megérett, és hite van tőle, nekem nem.

Én, aki csak névleg vagyok keresztény (bár papírom az van róla), nem gyakorlom a vallást, de ha elolvasom Dávid zsoltárát, megnyugszom tőle. Amit olvasás közben érzek, abban nincs nyáj és pásztor, se magára maradt király, se segítő, se semmi, amit fentebb meg van írva. „A halál árnyéka völgyében járok” – ez ragad meg engem. Megragad az, hogy csak időlegesen vagyok, keveredik egy kis nihilizmussal, eszembe jut az első mozgató, akit nevezhetünk ezerféleképpen. Körbevesz a csend, a gondolatok szerelemről, családról, gyerekekről, akiknek a pásztor csak akkor segít igazán, ha értik őt? (Nekem mindig kell segíteni, ha tudok. Erőn felül is. Azoknak, akiket szeretek, akik bíznak bennem! Talán belső parancs, de melyiké az egylényegűé vagy a többlényegűé?!) De ki vagyok én? Ki értheti meg a felettünk valót, amikor földi létezésünk nem több mint egy bogáré, és nem is végződik másképp… Bonyolultabb talán, de nem több.

Ha a halál árnyéka völgyében járok is, vágyom a napfelkeltét! Nem magam miatt. Mert aki a halál völgyében jár, annak közel a halál, és távol a feltámadás. Aki szeret, annak itt is van veszíteni valója, és én nem bízom a veszítenivalómat másra, csak azért, mert azt mondják, hogy egy Isten vagy az Úr Jézus Krisztus majd vigyáz rájuk, amíg nem találkozunk újra. Magukra sem tudtak vigyázni… Az igaz hit – nevezzük így és tiszteljük Allahot is -, egyre jobban eltűnik. A szerető, megbocsátó, irgalmas hit nincs jelen! Most nincs! De soha nem volt igazán! Isten képmásai selejtek lennének? Gyenge utánzatai a felettünk valónak? Madách Luciferje más, mint Istené?

Sodornak a gondolatok és egyre dühösebb vagyok, mert milyen Isten az, amelyik feláldozza a fiát (Koppány-effektus)? Legalább sírt közben? Az áldozat zsidó volt. Jézus volt a szeplőtelen fogantatásban létrejött ember. Aki kiűzte a templomból az oda nem valókat! (Most ki űzi ki?) Ő volt az egyetlen igazi keresztény. Mitől lennék én az? Mitől lennék én keresztény! Nem vagyok képes követni! Nem ölném meg egyik fiamat se, mint az orosz novellában a többi gyermekéért az apa, meghalnánk együtt, mind! (Bár gyönyörű volt, ahogy a katonafiú elfogadta a halált az apja kezéből. Sírtam! Nagyon sírtam!)

Mit áldozok én az Isten oltárán? Fogadjam el, hogy a sorsom nem az enyém? Fogadjam el, hogy akiért vagyok, akikre nekem kell vigyáznom, azok sem az enyémek, nem a legféltettebb kincseim? Kincs! Tudom, semmi! Nem is érdekel. Én lelkekről beszélek. A kelta álomfogóról, az indián álomfogóról, amikor kívánatos, hogy a szellem visszataláljon a testbe, mert olykor előre szalad a lélek… Az életfája, az álmodás, a földbe (pokolba) kerülés és vissza, az élet körfogása, mint az Oroszlánkirályban! Elveszlek az álmaiban! Miben higgyek én? Ki vagyok én a vallásban? Milyen legyen a hitem!

És kik ezek az álkeresztény barmok, akik újra összeolvasztják az államot és az egyházat, egy nagy mesét teremtve „újrahúzzák” azt, ami tűhegynyi gyűlöletté vált és úgy szolgálta őket, hogy tűzzel-vassal irtották a természet gyermekeit… A kincsért, ami arany volt. Aztán úgy ölték a zsidókat, mint ha muszáj lett volna. A kincsért, ami arany volt. Hol itt a hit, ki ma az irgalmas szamaritánus? Ki segít úgy, hogy nem vár érte semmit? Még áhítatott sem? Milyen világ ez, milyen világ? Istennek tetsző? Ugyan már! Ennyire még az sem lehet hülye!

Aztán mégis a halálvölgyében járok úja, egyedül vagyok, halottaim vannak, most is, emlékezem rájuk. Vajon tényleg élnek tovább, tényleg feltámadnak egyszer, tényleg találkozom velük? Van remény, vagy csak a kultúrkörömből nem tudok szabadulni, és nem is akarom elereszteni őket? Mi az igazság? Micsoda? Azt talán érzem, hogy nem lehetünk egyedül, mert minek. Értelmet kell adni a földi életnek, és ez a vallás, a hit. Amit tisztelni kéne, akkor is, ha eltér a mienktől. A modern, rohanó világban sokkal többnek kéne meghalni közülünk, ennyi vigyázó véletlen nem lehet…

Jézust nagypénteken keresztre feszítették. Megtagadták őt sokan. Önzetlen volt mégis. Hitt abban, hogy az emberek alapvetően jók. Majd vasárnap feltámadott, és a hit szerint ma közöttünk van újra. Hát legyen! Jézus a követendő példa. Az ő rövid földi élete a követendő példa. Hát tegyetek is úgy! Ne csak ájtatoskodjatok! Jöhet a nyuszi is, ami egyébként Beltagne csirkéjére hajaz csak nem voltak még bölcsészek és satnya lett a fordítás! Legyen tavasz! Legyen remény! Legyen jövő!

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)