Elsárgult leveleket ringat végső álomba a szél, csendben landolnak az udvaron, meggyengült a nap, nem ad már erőt. Fejemben hangok zúgnak, néha még bele-beleremegek, jönnek-mennek benne még mindig az emberek.. Van még szeretet, megvan az még, emberek?

Valaha én is kint ültem a dombtetőn, mint Petőfi, gyermekként hagytam az időt peregni, valami kis halál ült ott mellettem, gyermeki létem balesetei.. Szerencsen már jött a dekadencia, hogy nem megyek én már sehova, talán egy kis spleen is: alvásigény, valahova. Szerelmes szívem verejték verte, jajongott-búsongott már a táj is.. valami szomorú ütemre, de elmúlt az is.. Bocskai elvonult.

Mozifilm az élet semmi más, Balázs Béla szelleme, neki haladás volt, nekünk talán csak egy álom: amikor Jutka néni kitárta Tarcalon a bejárati ajtót és kérte a jegyeket.. Mehetek vagy nem mehetek?
Tudtad, hogy Szent Péter is adhat jegyeket? Mert miért ne?! Sokszor jajongott-búsongott a szél, sokat láttam már felkészülni a télre, Tamenund lelkét felszállni az égbe, gyorsvonat és ablakeffektus között, hogy hogyan repül az idő.. Hol van már Kádas néni és a könyvtár.. Vagy csak a fák szaladnak? Nem tudom. Szókratész! Semmit nem tudok!

És amikor gyengül az ember, pont akkor kéne Ő, hát milyen világ ez? Rosszabb, mint volt! Ont monoton bút konokon és fájón, és bár Verlaine másért sírt, az érzés hasonló, hiába halt meg az Isten, elvermeljük a világ baját, itt a gonosz is álkeresztény, nem csak a jók egy része, és mi így készülünk a télre, lelkünkben félelemmel… Aljas emberek vére festhetné át vörösre újra a gyengülő napot.
Apám! Apám!!! Még maradok? Megmaradok?

– Meg fiam! Még nem végeztél.. Felkavart avarként téged nem vihet a rossz szél, te még itt nem végeztél..