Mottó: A felnőttnek nem csak az a dolga, hogy gyereket csináljon.. felelősséggel kell élni, hogy ne féljen meghalni. Asperján György

„Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz – / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette ült Átlag János a kályha előtt, amiben kialudt a tűz. Elgondolkodott a múlt történésein, visszatért a hat évvel ezelőtti önmagára, és szenvedett. Önkéntes passiója közben, amikor József Attila Ódájának a sorai kopogtak az agyában ritmusra, közben a gyermekeire gondolt. Szenvedett. Egészen addig szenvedett, amíg már a könnyei is potyogtak. Jól esett ez a kis sírás. Még nem ébredt fel a család… Azt már régen megszokták az asszonnyal, hogy nem reggeliznek, vacsorát is csak alig. Így több jut a gyerekeknek. Már csak kettő van otthon, három már kiszállt a családi fészekből, de persze azok is a gyerekei, nomeg a menyek és az unokák is. Felelősség felelősség hátán. Nagy a család.

Igen! Valaha sokat dolgozott, ma már öregebb, gyengébb. Az asszony is beteges. A gyerekek felnőttek, a családi bevétel is csökkent, kevesebből kéne többet teremtenie. Nem megy. Most már végképp nem megy! Eddig is inkább ott segített, ahol a baj volt. Tűzoltás volt az egész élete, semmi egyéb. A nagyfiúval vannak gondok. A többi eléldegél. De itt van még kettő! Igényeik vannak. Jogos igényeik vannak.

Bárhogy számol, nem lesz elég tűzifa. Spórolni kell, még többet kell spórolni. Úgy látszik, már a jóistenre sem számíthat. Egy olvasmánya jut az eszébe: „Isten meghalt, mi öltük meg.” Lehet, hogy tényleg így van. Nincs, aki figyeljen. Vagyis van, de az a gonosz „nagytestvér”, aki patikamérlegen mérte ki eddig is, hogy meddig szolgálhatja az államot úgy, hogy ő a legkevesebbet kapja vissza. Annyit, hogy a munkaereje újratermelődjön, ne haljon éhen, ne fagyjon meg, képes legyen mindenért adót fizetni. Még jó, hogy dézsma nincs, meg harács. Bár harácsolnak ezek eleget…

Most itt ül a kihűlt kályha mellett, és azon gondolkodik, hogy reggel hétig csinál egy kis meleget. Ne hidegben öltözködjenek a gyerekek. Szól az asszonynak, csináljon nekik valami kis reggelit, és csomagoljon egy-egy szendvicset is, lehet, hogy már ma nem jár nekik ebéd. Nem tudta befizetni az ebédpénzt, mert ők egy tehetős családnak számítanak, fölötte vannak a szociális keretnek. Egy olyan keretnek, ami hosszú évek óta változatlan. Micsoda szégyen! Micsoda szégyen! – dobogott a szíve ritmusra, és néha még bele-bele is fájdult. Végünk van. Nem tudok fát venni. Nem tudok ebédpénzt fizetni. Nincs a feltöltős órára se. Ennivalót kell venni, ami nagyon drága. Enni kell. Túlélni kell. Az asszony beteges. Ha a gyerekek is betegek lesznek, mi lesz? Istenem, aki talán már halott vagy, mi lesz, ha betegek lesznek a gyerekek vagy az unokák?

Változik a szín. Siessünk gyerekek, nektek is be kell érni, de én sem késhetek az óráról, várnak a diákjaim! Rohanás az élet. Miközben a gyermekeit nógatja, belülről sír. Sok az igény, kevés a fizetés. Hiába megy el vasárnap melózni feketén a haverjához, úgy is nagyon kevés a pénz. Értelmiségi családból származik, nagyvárosban lakik. Mit is tehetne a vízzel, gázzal, árammal? Eddig is próbáltak spórolni. Itt mindenki arról pofázik, hogy spórolni kell! Hát, ha eddig is ezt tették, akkor nagyon nehéz, egy igazi lehetetlen küldetés.

Nem egyszer égett már az orcája amiatt, hogy a középiskolás nagyfiának nem tudta azt megvenni, ami az egyszerű emberek fiainak megszokott volt. Szakmunkásvilág lett Magyarországon. Mesterségesen felfűtötték a gazdaságot, hogy kivegyék a pénzt az átlagember párnája alól. Építkeznek, felújítanak az emberek, gyarapodnak a családok, telik az államkassza, és van szak- és segédmunka. Elsőre ez teljesen jól hangzik. Másodikra már nem annyira. Minden anyagnak és munkadíjnak felszökött az ára. Többet kérnek és keresnek a kiváltságosok, többet is költenek. Nő a kereslet, emelkedik az ár. Nem az ő fizetése, ami 2014-től az akkori minimálbérhez van kötve, nem, az nem emelkedik. Most már nagyon drága az élet. Kúsznak felfelé az élelmiszerárak, az energiaköltségek.

A világ gazdasági újrafelosztása zajlik, egyelőre úgy, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Mindenki tudja, hogy Ukrajna a casus belli… Mindenki bizonytalan. A lényeg, hogy mindenki beszállt a játszmába és mi megint hintapolitizálunk! Jaj, kit érdekel már ez! Politika! Az azonban igen, hogy ekkora lecsúszást, presztízsvesztést régen éltek meg a tanárok, tanítók. Sztrájkolnak meg minden. A bátrabbak polgári engedetlenkedtek. Kirúgták őket. Felnéz rájuk, de ő maga fél. Egy rongy embernek érzi magát. Semmiféle tartalékjuk nincs. Ha ő is engedetlen lesz és kirúgják, akár még a fedelet is elveszítheti a családja feje felől. Könnyezik. Belülről sír. Mit tanított a gyermekeinek, mit tanított a diákjainak? És most ő kushad… Rettenetesen fáj neki. Disztingválni kell, disztingválni kell, sorrendet felállítani! A hatalom rabja ő is és a felesége is. Tanárok. Egy betegség romba dönti minden számítását, rabszolga. És a férfikönnyek maguktól elindulnak… Irány a fürdőszoba.

És sorolhatnám, hogy mi mindent megtesznek az emberek, hogy túléljenek, hogyan változik meg az erkölcsük, a szellemiségük, de minek! Mindenki tudja! Az erőszak, az aljasság és buta primitívség csak fokozódni fog. A túlélés zálogaivá lesznek. Ahogy egy nagyváros túlzsúfolt utcáin nem hallják meg az emberek a tücsök hangját, ugyanúgy nem akarják látni sem a másik szenvedését. Ez a legnagyobb baj!

A felgyorsult világ és a rossz társadalmi döntések vezettek ide. Manipulált társadalmunkban egyre több a férfikönny, a tehetetlenség manifesztálódása. Hiába dúl háború a szomszédunkban, hiába veszélyes ez, hiába üzenget egy gonosz eszme Brüsszelnek! Mi sem érezzük magunkat sokkal jobban. Ukrajnának lett célja, nekünk is. Az egyik nemes, másik szenvedéssel és lemondással teli.
Ilyenkor egy igazi kormány leül és gondolkodik. Nem nagyképűsködik, akadályoz és akár kémkedik is, hanem gondolkodik! Most nem a harács, nem az aljas hintapolitika lenne a fontos, hanem az, hogy mit tudnak visszaadni a népnek abból, amit elloptak. Hogyan tudnának a szennyes politikus jelzőtől megszabadulni és úgy tenni a dolgukat, hogy felnézzünk rájuk! Mert nem a szegénység, az elszegényedés a legfőbb szégyen, hanem a közöny és az embertelenség…

Mi maradt? A remény! A sok mentegetődzés és bizonytalanság mellett, annak a reménye, hogy az utódok maguktól is talpra tudnak állni vagy talpon tudnak maradni! Ha van még Isten, segítse őket ebben!