Mottó: Ha túl sok, amit hallasz, állj hátrébb vagy fordulj másfelé!

Elég már az „orosz-ukrán háborúból” (mintha csak ez lett volna ebben az évtizedben is akár), elég már abból, hogy semmi sem fekete vagy fehér, ha politikáról vagy diplomáciáról van szó! Elég már a zúduló hazug propagandából! Egy biztos: nem jó irányba haladnak a dolgok és az egyszeri ember tenni ez ellen nem tud. Orbán Viktor „háborús” pávatánca néha tetszik, néha pedig nagyon nem, de hogy a könyökömön jönnek már ki kommunikációs paneljei, az biztos. Persze, ha jelentéktelenségről van szó, akkor ő bizony csak egy kis ország jelentéktelen miniszterelnöke, aki casus bellinek is jó lehet valamikor, mint ahogy világ szempontjából Szarajevó is az volt valaha.
Egy közvetlen ürügy.
Kering az interneten egy világtérkép, pirossal jelölve Ukrajnát egy ilyen szöveggel: „Hagyd, hogy elgondolkoztasson egy percre! Azt akarják veled elhitetni, hogy ez a kis piros folt (Ukrajna) miatt világszerte hiány van olajból, gázból, papírból, tejből, gabonából és egyéb alapanyagokból.”
Érdekes, egyszerű gondolat. Íme az ember!

Káosz, részigazságok, diplomáciai üzengetések, melldöngetések, megszorítások, hullámszerű pánikolások, amik átrendezik az életünket. Az egyszerű polgár nem mondhatja biztonsággal, hogy érti is azokat a hatalmas médiagépezeteket, amelyek egyébként igen vészjósló híreket tesznek közé. Kontrollvesztettekké tettek minket úgy, hogy tele vagyunk bigott, hittel teli potentátokkal, akik mindent értenek, Viktort, azt különösen. Meg sem fordul a fejükben, hogy a média vagy a kormányfő csak manipulálja őket. Kádár után sokaknak kellett egy másik „apa”. Megkapták. És azért örülnek neki, mert vannak emberek, akik erős irányítás nélkül képtelenek létezni, vagy azért, mert érdekük fűződik ahhoz, hogy egy ilyen kormánya maradjon Magyarországnak. Ennyi milliomosa-milliárdosa még tán nem is volt ennek a hazának, de lehet, hogy a rendszerváltás óta ennyi szegénye és hajléktalanja sem! No, ez az utolsó tagmondat már sokakat nem érdekel. Annyira nem, hogy ha ott halnának éhen mellettük az emberek, akkor sem! Úgy látszik, az anyag tényleg nem vész el, csak az elosztás lehet rossz..
Hagyjuk is. Csömöröm van a társadalomtól, amiben élek.

Elolvastam egy régi posztomat a Facebookon, és újra megosztottam ma. Megkaptam a magamét, mert írónak tituláltam egy drága barátomat, aki nem tartja magát írónak. Olyan szép és értelmes meghatározást adott nekem az író és az ismeretterjesztő ember közötti különbségről, hogy e jegyzet végén – bár Damoklész kardja a fejem felett fog lebegni – közzéteszem, ha hozzájárul. Ez attól függ szerintem, hogy mit írok le alább, mit idézek és mit gondolok. Elküldöm neki. Büszke vagyok a barátságára! Nagyon büszke.

Idézek tőle néhány gondolatot ebben a nagy kánikulában. A forrást ne kérdezzék, mert nem tudom. Talán a közösségi médiában egy-egy posztja, vagy csak elküldte, mondta nekem… Már nem tudom, de a gondolatok biztosan az ő gondolatai:

2020. július 1.

Napbarnított, koravén ember ül az István utca egyik házfalának dőlve. Poros ruháját, cipőjét látván azok közé tartozik, akik nehéz fizikai munkát végeznek az utakon, ahol nincs légkondicionáló, de még fa sincs, ami árnyékot vethetne rájuk. Mellette a földön üdítős vagy tán sörös dobozok. Mögüle hiányzik a „Magyarország erős és büszke európai ország” meg a „Magyarország jobban teljesít” plakát, pedig ide aztán kellene a meggyőzés ereje. Valaki azt mondta, egész éjjel üvöltözött, nem tudtak tőle aludni. Bolond. Hát persze, hogy bolond. Mi is lehetne más? Harmincfokos melegben órákon át a tűző napon, bármelyikünk megbolondulhatna. Neki azonban, ahogy mondani szokás, nem forrhat fel az agyvize. Ő arra született, hogy a nehéz fizikai munka közben is bírja akár a hőgutát is. Végül is nem mi tehetünk arról, hogy ez lett a munkája. A hajléktalanokat nem kedveljük, mert nem dolgoznak és elhanyagoltak. Az útmunkásokat pedig azért nem kedveljük, mert dolgoznak ugyan, de piszkos a ruhájuk és izzadtak. És ha többet isznak a kannás borból vagy a sörből, netán eszükbe jut a kiszolgáltatottságuk, megvetettségük, egyszóval a kilátástalanság, elkeseredettség, ordibálnak, féktelenkednek a kifulladásig. Mielőtt ítélkezünk (ha már segíteni nem tudunk), csak egy percig kellene gondolatban beleélni magunkat a helyzetükbe, elvégre ők is a honfitársaink. Munkájuk nem ér kevesebbet, mint azoknak a „felsőbbrendű” hölgyeknek/uraknak, akik majd az általuk elkészített utakon fognak közlekedni.

Tegnap a vietnámi boltban több útmunkás jött be vízért. Az eladó szerint fizetést kaphattak, mert 10 és 20 ezer forinttal akartak fizetni. Hazafelé megszólítottam a „legfeketébb” munkást. Már régen hallottam ilyen szép magyarsággal nagyon okos gondolatokat. Búcsúzásul megpusziltam. Érdekelt volna, hogy ez az 50 év körüli, szép alakú cigány ember hol tanult. Azt viszont megtudtam, hogy a vizet már régen nem a munkáltató biztosítja számukra.

Nem, nem és nem bírom ki, hogy ne idézzek a saját posztomból (merthogy kibányászni a forrást a közösségi médiából nincs nagy kedvem), ahol ő idéz nekem tanulságul:

2020. július 1.

Tanulgatok egy bölcs „rúdtáncostól”, akit nagyon tisztelek. Aki nem büszke arra, amire büszke lehetne, mert nem a „rangja” teszi naggyá, hanem az embersége. Ha nem tudod, ki ő, egyszer majd megmondom..

Drucker Tibor, az emlékközpont kuratóriumának tagja Horák Magdát méltatta, aki a díjat az egész életén keresztül végzett kiemelkedő írói és szerkesztői tevékenységéért kapta. Elmondta, Horák Magda óriási munkát végzett, ezért elismerés és köszönet illeti. Kiemelkedő munkái között szólt az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1909 és 1944 közötti történetét feldolgozó Ősi hittel, becsülettel a hazáért című kiadványról, valamint A magyar értelmiség veszteségei az 1940-es években című munkájáról, amely a vészkorszakban elszenvedett zsidó származású értelmiségi veszteségeket lajstromozza.
Drucker Tibor azt mondta, Horák Magda ma is vívja a maga háborúját a szélsőjobb ellen, „a Horthy-rendszer reinkarnációjának a megteremtése ellen”. (Forrás.)

A mai története:

Bálint Györgyöt nem ismerik. Ezt az 1930-as években írta, de mintha ma lenne. TÖRTÉNELMI ÉLETRAJZ.

»Mennyi gonddal jár egy ilyen nagy lakás« – mondta mögöttem egy hölgy az autóbuszon. Nem fordultam hátra, hogy megnézzem a beszélőt: így is elhittem neki a gondjait. Azután hirtelen eszembe jutott Hunta Mária a Pozsonyi-útról.

Esténként a Pozsonyi-út egy boltajtajának kőküszöbén, a lehúzott redőny előtt kendőbe bugyolált dolgot láthat a járókelő. Olyan, mint valami nagyobb batyu. Szürkés-fekete, formátlan és mozdulatlan. Ez a batyu Hunta Mária. Esőben, szélben éppúgy ott van, mint enyhe időben. Nappal is ott van, ilyenkor kissé felemeli fejkendős, apró arcát és hurutos, piros szemével bizonytalanul pislog. Ha valaki rászán két fillért, a hangját is hallhatja. Berozsdásodott, alig hallható hangon motyog valamit a Jóistenről. Hunta Mária hetvenötéves és nem osztozik a nagylakású hölgy gondjaiban, sőt még az enyéimben sem, pedig nekem kis lakásom van. Régen nem érti már az ilyen gondokat. Hunta Mária tudniillik nem lakik.

Ez így furcsán hangzik az első pillanatban. Az ember feltételezné, hogy mindenki lakik valahol, ha másutt nem, hát a hajléktalanok menhelyén. Lakni kell, sőt mi több, illik. Kérdezzünk meg akárkit, aki ilyesmihez ért, nem kaphatunk más választ, mint hogy jobb ember minden körülmények között, feltétlenül lakik. Különösen a városi ember. És legfőkép a tisztes korú ember. Hetvenöt év tisztes kornak számít, de mint minden, ez is relatív. Aki nem lakik, annak még a kora sem tisztes. Ezért Hunta Mária megítélése meglehetősen bonyolult. Az ember nem tudja, milyen rovatba skatulyázza. Csavargónak nem lehet tekinteni, mert mindig egy helyben ül. Koldusnak sem nevezhető, mert sohasem kér senkitől semmit, csak éppen elfogadja a krajcárt. Végeredményben mégcsak nem is lakos.

És ha az ember a családi viszonyai iránt érdeklődik, az eldünnyögött egyszavas feleletek sem könnyítik meg számára a tudományos rendszerezés nehéz munkáját. Hunta Mária nem feleség, nem özvegy, nem anya és nem nagyanya. Családi állása éppúgy nincs, mint társadalmi állása. Legutoljára, egy-két évtizeddel ezelőtt, testvér volt. Három testvére már régen meghalt. Voltak egyidőben szülei is, de azokat hetven évvel ezelőtt elvitte a kolera. Később Hunta Máriát egy bakter nevelte fel. Azután a munka korszaka következett. Hunta Mária fél évszázadon át dolgos tagja volt a társadalomnak. Cselédszobákban és konyhákban töltötte Európa történetének ezt a sorsdöntő fél évszázadát. Erre az időre esett a telefon, az autó, a repülőgép, a film és a rádió születése és feltűnő fejlődése, továbbá a kapitalizmus fénykora, az imperializmus, a világháború és a háború utáni új mozgalmak. Már javában kefélt és mosogatott, mikor Jókai még javában írt. Átélte a századvégi dekadenciát, az impresszionizmust, az expresszionizmust és végül az új tárgyilagosságot. Működésének utolsó éveire esett a modern építészeti irány kialakulása, a korszerű lakásépítés. Erről feltűnő módon nem vett tudomást.

A harmincas évek kezdetén kiöregedett a cselédségből. Különös módon megfeledkezett arról, hogy félszázados működése alatt vagyont gyűjtsön. Ez a könnyelműség azután csúnyán megbosszulta magát. Az öreg John D. Rockefeller, aki vagy két évtizeddel idősebb, mint Hunta Mária, aránylag sokkal jobb helyzetben van, mert egész életében takarékoskodott, kuporgatta a petróleumvállalatokat, és most öreg napjaira sem kell nélkülöznie. Hunta Mária viszont az utóbbi években alkalmi munkából tengette életét s tömegszállásokon hált. Igaz, hogy soha életében nem volt saját lakása, de azért ez az állapot még nála is hanyatlást jelentett. A harmincas éveket tehát, ha Hunta Mária életét történelmi távlatból nézzük, nyugodtan nevezhetjük a hanyatlás korának. (Ez is azt bizonyítja, hogy minden relatív: a modern építészetnek például határozottan fénykora volt ugyanez az időszak.) Később, mint mondani szokás, mindjobban megérezte a gazdasági depressziót, melynek sajnálatos következményeképpen egy év óta nem lakik.

Mai élete ilymódon meglehetősen egyhangúnak mondható. Környezetváltozásról nem beszélhetünk vele kapcsolatban. Hálóhelye, munkahelye, sőt sétahelye pontosan egybeesik. Ruhája és cipője egy év óta nem került le testéről, mert a boltajtómélyedésben nincs fürdőszoba. Körülbelül ugyanannyi idő óta nem feküdt: csak az álló és az ülő helyzetet ismeri újabban. Egy bizonyos: gond nélkül él. Akit nagyon elcsüggesztenek a nagy lakással járó gondok, az menjen ki a Pozsonyi-útra és cseréljen vele.

A kép ugyan nem adja vissza a hatást, mert még talán érződik rajta a megtörtséggel vegyes remény egy kis sugara és a tudat, hogy ez a hölgy tudja magáról, hogy „volt valaki”, ami Hunta Máriát már nem jellemezte.. Milyen népek vagyunk mi, mondjátok!? – tettem hozzá én a kis ügyefogyottságomban.

Hm… Persze lehet, hogy már unják ebben a rohanó világban egy darab ember emberemlékezetét.

Igen, igen! Adós vagyok az én barátom válaszaival:
Ismerős volt a szöveg, már el is felejtettem, miket írtam. „Mottó: Mert író mindig író marad. Többet lát és jobban, mint te.” Ferikém! Köszönöm a megtisztelő titulust, de nem tartom magamat írónak, akkor sem, ha már több könyvem megjelent. Minket – a bátyámat meg engemet, gyerekkorunkban nem árasztottak el mindenféle játékkal, mert a háború után igen szegények lettünk. Megtanultunk megfigyelni mindent, ami történt, és beértük azzal, ami jutott. ’A Megfigyelés szüli a Meggyőződést. Meggyőződés termi a Tapasztalatot. A Tapasztalat teremti a Magatartást’ Anthony de Mello
Az emberek többsége ma már csak a „ketyerét” látja, hallja. Hogy mi ennek az eredménye? – az elidegenedés. Az embert körülvevő jelenségek, társadalmi viszonyok másvalamiként jelennek meg a számára, mint azok a maguk valóságában léteznek, azaz az emberek tudatában eltorzulnak a reális életviszonyaik.

Ezt pedig privátban kaptam tőle ma, és könyörgőre fogtam, hogy közzétehessem:

„Ferikém! Író az, aki hivatásszerűen hoz létre szépirodalmi szövegeket. Én ismeretterjesztő könyveket írtam azokról, akiket sokan rosszul ítéltek/ítélnek meg, üldöztek, üldöznek: cigányokról, nőkről, zsidókról. Csak azt ne kérdezd, miért. Nem tudom, mert hogy nem pénzért, az biztos, hiszen egy könyvemért sem fizettek.”

Igen! Ő Horák Magda, a rúdtáncos, a világjáró, az ismeretterjesztő könyvek írója, a Wiesenthal-díjas szerkesztő, aki olykor megvéd tőlem, magamtól! Persze, nem vitatkozom vele, ha ő azt mondja, nem író, hát nem az. (Vannak emberek, akiket nem hajt a rangkórság.)

Tanítóként azonban mindenképpen csodálatos!

Utóirat: Magda felhívott, elbeszélgetett velem és azt mondta: mostanában inkább elpártolnak tőlem az emberek, te miből gondolod, hogy épp rólam kell írnod? A válaszom csak ennyi volt: általában kilógok a sorból…