Az érzéseink még egy párkapcsolatban is becsaphatnak minket. Ám ott legalább megvan a gyors korrigálás lehetősége. Kicsit belehalunk, padlóra kerülünk, de valahogy kiheverjük. Majd némi sebnyalogatás, alkoholba, fagylaltba, szerelmes filmekbe, sportolásba fojtott bánat, a tanulságok levonása után útvonal újratervezés, és irányt válthatunk.

Van viszont, ami nem ennyire egyszerű. Ilyen például egy országgyűlési választás. Itt a döntés minimum négy évre szól.

Képzeljük csak el, hogy éreznénk magunkat, ha egy párkapcsolatról kiderülne hamar, hogy nem működik, sőt, van benne rengeteg hazugság, csalás, megaláztatás, talán még bántalmazás is. Egészséges lelkű ember menekülne egy ilyen kapcsolatból. De egy parlamenti ciklus alatt nincs mit tenni, legalábbis békés eszközökkel. Különösen, ha menet közben az egyik fél még szorít is a hurkon. Amikor észreveszi, hogy a másik már nem érzi jól magát a rabságban, hogy kilépne a kapcsolatból, akkor ellehetetleníti a helyzetet. Mondjuk, bezárja a lakásba, a kulcsot meg elveszi. Bár arra sincs szükség, ha előtte megkötözte az illetőt. Enni is csak annyit ad neki, hogy éhen ne haljon. Az persze, fel sem merül benne, hogy bánhatna vele jobban, és akkor nem akarna elmenekülni tőle. Inkább még tesz rá egy lapáttal, és egy kis lelki terrort is alkalmaz. Aztán olykor-olykor van egy-két mézesmázos szava az áldozathoz, ad egy kicsit több ételt, vesz neki egy kényelmesebb széket. Majd kezdődik minden elölről. A házirend kifüggesztve a falon. Kicsit féloldalasan osztja a jogokat, de az élet már csak ilyen. Ráadásul minden az áldozat érdekében történik. Aki pedig hálátlan, nem értékeli a sok jót, amit kap. Meg sem érdemli azt a sok törődést. Az áldozat lehet, hogy Stockholm-szindrómás. Lehet, hogy mazochista. Lehet, hogy tartós önbecsapásban él, és elhiszi, hogy ez tényleg az a boldogság, amiről a regényekben írnak. Lehet, hogy az apránként adagolt tudatmódosítótól már nem a valóságot látja. Lehet, hogy csak minden lelkierejét összeszedve kivárja, hogy egyszer vége legyen a borzalomnak. Lehet, hogy kegyetlen bosszút forral, és egy alkalmas pillanatban kitör, és akkor kő kövön nem marad.

De vegyünk példának egy sokgyermekes családot. A szülőnek mind test a testéből, vér a véréből. Mégsem egyformán bánik velük. Az egyiknek többet megenged, mint a másiknak. A finom falatokat is egyenlőtlenül osztja el, akárcsak a feladatokat. A szeretetét, törődést sem egyformán méri. Vajon hogyan érzi magát a kevésbé szeretett gyerek? És mit érez akkor, ha a kivételezett testvére még be is szólogat neki, mert megteheti? Miért fontosabb és értékesebb az egyik gyerek, mint a másik, miközben a szülőnek feltétel nélkül kellene szeretnie mindegyiket.

Így van ez nagyban is. Belekerülünk egy kapcsolatba. Ami vagy jó, vagy nem. Olyat még a föld nem hordott a hátán, ami mindenkinek egyformán jó. Ám, ha egy kapcsolatban szeretet van, empátia, szolidaritás, tisztesség, gyengédség, elfogadás, egyenjogúság és egyenrangúság, akkor az alapvetően nem lehet rossz. Apró dolgokban persze, lehet elégedetlenkedni. De, ha mindenki megkapja, amire szüksége van, akkor minden másban közösen meg lehet egyezni. Ami idő és energia mindkét fél részéről, de egy jó kapcsolat megéri.

Hétvégén, április 3-án ismét eljön a nap, amikor döntést hozhatunk. Dönthetünk jól, dönthetünk rosszul. Egy biztos: döntenünk kell. Ha nem tesszük, mások döntenek helyettünk. Az életünk döntések sorozata, attól kezdve, hogy reggel felkelünk vagy ágyban maradunk. És mindig jön egy elágazás, ahol minimum két dolog közül kell választani. De ez most nem arról szól, hogy melyik ruhát vegyem fel, nem arról, hogy melyik színű rúzst kenjem a számra, nem arról, hogy borotválkozzak vagy jó az a kis borosta. Nem is arról, hogy mi legyen a vacsora, és hagyom, hogy a másik kínja legyen a döntés. Ez sokkal többről szól. Ez a döntés nem csak az elkövetkező négy évre határozza meg az életünket. Annál sokkal hosszabb időre. És nem csak a mi életünket, hanem a gyerekeinkét is. Azokét, akik még nem dönthetnek. Helyettük mi döntünk. A nemdöntés is döntés.

Jelen helyzetben tudható, hogy kinek kedvez, ha a fásultak, lusták, érdektelenek távol maradnak. Ők nem is bánják, hiszen az övéik elmennek. Elmennek a jelen rezsim haszonélvezői, a Stockholm-szindrómások, a megzsaroltak, a mákonnyal átitatottak, a mazochisták, a hiszékenyek, és behúzzák nekik az X-et.

Tizenkét év alatt sok mindenkit megkárosított, megalázott, palira vett, cserbenhagyott a regnáló kormány. Szerencsére vannak, akik ezt nem felejtik el, amikor rajtuk a döntés sora. Azé a döntésé, amin nagyon sok múlik. Nem, nem az a tétje ennek a választásnak, ami a közpénzből ezrével kinyomtatott gyalázkodó plakátokról ordít a képünkbe. Nem is az, amit a március tizenötödikei megemlékezésnek álcázott kampányrendezvényen harsogtak. Se nem az, amit a Békemenet celebjei összehordanak. De még csak nem is az, amit a lakájmédia hazudozik. A tét egészen más: Nyugat vagy Kelet?, Múlt vagy Jövő?, Demokrácia vagy diktatúra, Tisztességes bérek vagy elszegényedés? Gyakori családi összejövetelek vagy skype- és messenger-családok?, Lakhatás vagy kilakoltatás?, Tisztelet vagy pökhendi arrogancia? Valódi kereszténység vagy álszent ájtatoskodás? Összetartozás vagy széthúzás? Elfogadás vagy kirekesztés? Ezt nálam Ady sokkal szebben megfogalmazta:

Szent meggyőződésem, hogy nincsenek vegytiszta ideológiák, ezért jobboldalazni, baloldalazni nem szerencsés dolog. Minden ép lelkű és ép értelmű emberben vegyesen vannak ezek a dolgok, az arányokban van eltérés. Ezért nem is tartom szerencsésnek, hogy egy kormányzásba ideológiát visznek. A kormányzásnak a szakértelemről kellene szólnia, teljesen függetlenül a szakértők felekezeti hovatartozásától, nemi identitásától és orientációjától, bőrszínétől és politikai meggyőződésétől. Egy jó kormánynak elsősorban tisztességesnek kell lennie. A tagjainak pedig nem kellene pártpolitikusoknak lenniük, hiszen nem pártérdekeket kell szolgálniuk – eredeti rendeltetésük szerint -, hanem az ország népét.

Egy embert ne a hovatartozása minősítsen. Ne a családi állapota, és ne a gyerekei száma. Aki gyerekeket vállal, ne közjószágot szüljön, tartsa el ő. Ahogy egy átlagos állampolgár. Ha extra hobbijai vannak, azokat a saját pénzéből fizesse, ahogy mi is tesszük. Vagy nem tesszük, ha nem telik rá. Tudom, sokkal egyszerűbb a pénztárnál arra a kérdésre: Készpénz lesz vagy kártya? azt mondani, hogy közpénz. Csak ez nem fair. Ha határozottabban akarnék fogalmazni, ez lopás. A mi zsebünkből. Azt a pénzt mi is el tudnánk költeni. Valószínűleg szerényebben és értelmesebb dolgokra.

Az igazságszolgáltatásnak a bűnt kellene üldöznie és szankcionálnia, nem azokat, akik a bűnt leleplezik, nyilvánosságra hozzák. De mit is várunk egy olyan kormánytól, amelyik vonakodik az Európai Ügyészséghez tartozni? Ha valakinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mitől tartania. De tiszta lelkiismeretet nem adnak a boltban, azt szerencsére nem lehet pénzért venni. Se ötven Miatyánkért. Ahogy jellemet sem.

Úgy érzem, ez a kormány a szemünk előtt nullázta le önmagát. És ezt ők is tudják. Talán jobban is, mint mi. Épp ezért fontos számukra a győzelem. Dehogy törődnek ők velünk! Csak magukat féltik. A megúszásra játszanak. A szavazatvásárlásra, ész nélküli osztogatásra felvett hitel elfogyott. A befagyasztott árakat nem fogják tartani a választások után. Akárki nyer, megszorítások lesznek, nehéz időszak jön. Ám van egy lényeges különbség: ha kormányváltás (és talán valódi rendszerváltás) lesz, az EU-tól megkapjuk azt a pénzt, amit a jelenlegi kormány enyves kezébe nem adtak oda. Ez is komoly tétje a választásnak. A kormány plakátokon tolja: Béke vagy háború. Így igaz. Tizenkét – békétlenségben, gyűlöletkeltésben, uszításban, örökös harcban eltöltött – év után béke lenne végre, ha menesztenénk a „bátor” utcai harcost és bandáját. És még Európába is visszatalálhatnánk, ahová már a sokat emlegetett, hivatkozott Szent István óta igyekszünk.

Van egy mondás, miszerint „Három a magyar igazság, negyedik a ráadás.” Nos, a jelen kormány kitöltött négy ciklust. Ha értik, mire gondolok. Vasárnap választunk!