Negyven évvel ezelőtt, 1982 tavaszán, amikor még a magyar szókincsnek nem volt része a rendszerváltás kifejezés, senki nem reménykedett abban, hogy máshogyan is lehetne a világ, az országunkban megszálló szovjet katonák voltak jelen már közel négy évtizede, Debrecenben is volt megannyi laktanyájuk, Magyarország a Szovjetunió csatlós államaként tengődött az önállóság minimális látszata nélkül, akkor négy végzős gimnáziumi diák előadott egy performanszot.

A Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorlógimnáziumának negyedikes diákjai voltunk, amikor – számos más kilengéseinket követően – elhatároztuk, hogy a diáknapon előadunk egy produkciót Ingyércirkusz címmel a második emeleti lépcsőforduló előtt, ahol leginkább nagy a forgalom, mert a büfé is közel van. Sokat beszéltünk előtte, hogy mi a fenét is akarunk, próbáltunk többször, aztán szereztünk hosszabbítót, mert a performansz fontos eleme volt lejátszani egy bakelit lemezt, amiről az hangzott katonai férfikórusban, hogy Akar-e Moszkva háborút, de eredetiben ám, oroszul: Hátyátli ruszkije vajni – Хотят ли русские войны. (Merthogy katonai kórusra is megzenésítették Jevtusenkó versét Putyin és Rogán elődei.) Mindezt azután, hogy a Szovjetunió háborút indított Afganisztán ellen, és ott voltak megszállóként, harcoltak, öltek. Mint most Ukrajnában.

A performansz azzal végződött, hogy egy székre felállva elszavaltam Petőfi Sándor versét: „Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai.. / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki.” Egy piros-fehér lengyel nemzeti szalagot lobogtatva a kezemben, nyilvánvaló – akkor mindenki számára érthető – utalásként arra, hogy mi történt Lengyelországban 1980-ban és utána. Lengyel nemzeti színű szalagot pedig úgy csináltam, hogy megvettem a legszélesebb magyar szalagot a boltban, s levágtam belőle a zöldet. Igen, én, megcsonkítottam a magyar trikolórt.

A performanszunk kicsit elhúzódott, már becsengettek a nagyszünetről, de még tartott. Jöttek a tanárok osztálynaplókkal a hónuk alatt. Megvárták a produkciónk végét, aztán beterelték a diákokat az osztálytermekbe. A mi Szovjetunió-ellenes, a sztrájkoló-ellenálló lengyelekkel szimpatizáns kicsiny demonstrációnknak nem volt semmi ránk nézvést megtorló következménye az iskolában. Mi pedig nem voltunk hősök, csak a véleményüknek a gimnázium óvó falai között látványosan hangot adó 18 éves gyerekek, annyi idősek, mint akik közül most sokan halnak a háborúban mindkét oldalon, Putyin háborújában. Egyidősek voltunk-vagyunk Orbán Viktorral, Putyin barátjával, aki most beírhatná a nevét a történelembe, ha lehajtott fejjel elnézést kérne a magyaroktól, és végleg kivonulna a közéletből valamelyik – tőlünk lopott pénzből épített – kúriájára visszavonulva.

A Kossuth-gimnázium Debrecenben 1982-ben egy konzervatív és egyben liberális iskola volt, szellemiségét tekintve nemzeti szabadelvű alma mater, igazgatója Titkó István, aki a városban valaha működött pedagógusoknak egyik legnagyobbika, a gimnázium pedig tisztességet tanított a diákjainak, aztán kiből mi lett, az már az ő dolga.

Ma már a Debreceni Egyetem a jogutódja a Kossuth Lajos Tudományegyetemnek, a Debreceni Egyetem szenátusa pedig díszpolgári címet szavazott meg Vlagyimir Putyinnak. Ezért még mindig nem kértek elnézést. Hát szomorú. Negyven évből visszanézést is.

A teljes igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy a négy gimnáziumi diák egyikéből később országgyűlési képviselő lett, s Debrecen polgármestere.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!