Putyin Oroszországa háborút indított Ukrajna ellen, hogy térdre kényszerítse, bábkormányt állítson az élére, amelyik majd neki szolgál. Ukrajna szuverén állam. Magyarország is szuverén állam. Ha Magyarországot a jelenlegi vezetői kivezényelnék az Európai Unióból és a NATO-ból, akkor képes lenne-e ellenállni hasonló putyini támadásnak? Eh, szabaduljunk el a félelmetes gondolatoktól!

Magyarország szomszédságában háború van, katonák esnek el a harcban. Civil embereket ölnek meg rakétákkal, tüzérségi bombákkal. A háború terjed egyre nyugatabbra. Aki tud, menekül, menekíti a családját, gyerekeit. Lengyelországba, Romániába, Magyarországra. Aki magyar, mert már a dédapja és annak az ükapja is magyar volt, bárhogyan is hívták éppen a szülőföldjét, bárki is uralkodott felette, aki magyar, az nyilván Magyarországra próbál menekülni. Ugyan hol máshol kérne menedéket magának és a porontyainak?

Ennek az országnak a vezetése katonákat vezényelt a határhoz, hogy azok majd intézik az esetleges menekültproblematikát. Voltak itt ugyan sok jószándékú önkéntessel nagy civil szervezetek, amelyek komoly tapasztalatokat szereztek a menekültek dolgainak intézésében, de az utóbbi években sikerült szinte mindegyiket felmorzsolni azzal, hogy migránssimogatók, brüsszelitabérencek, sorosista hazaárulók. A katonák fogják intézni a Magyarországra – már akit beengednek egyáltalán a határon – menekültek ügyeit? Családosok jobbra, egyedülállóak balra, férfiak erre, nők amarra? Ki fogja megvigasztalni a síró kislányt, amikor az anyja már nem bír a három gyerekkel a menekülti elosztóban, az apjukat meg elvitték a háborúba? Hát pédául erre voltak a civilek. Akiket sikerült módszeresen megalázni ebben az országban.

Kisgyerekként az anyai nagyszüleimnél voltam éppen a Fehérgyarmat melletti Cégénydányádon a húgommal, amikor jött a nagy árvíz a Tiszán és a Szamoson. Estefelé jöttek a katonák házról házra, hogy azonnal pakoljon minden idős, asszony és gyerek, mert menekülni kell, a férfiak maradnak, hogy védjék a gátat. Buszokkal vittek bennünket, valamikor a sötét éjszakában álltak meg egy faluban, ahol már vártak bennünket a helyiek. Ki-ki elvitt magával egy családot. Ugyanolyan szegény falu volt, ahová érkeztünk, mint Cégénydányád. A bennünket befogadók már vacsorával vártak, a sparhelten melegedett a lavórban a víz az esti mosakodáshoz, egy nagy szalmazsákos ágyban aludtunk hatalmas dunyha alatt együtt a nagyanyámmal és a húgommal, reggel tojásrántottával ébresztettek és hatalmas szeretettel.

Jutott mindez eszembe többször is, amikor olvastam, hogy a közösségi hálón hatalmas lendülettel és nagy sokaságban kik miféléket írogatnak annak apropóján, hogy az oroszok nekitámadtak Ukrajnának, s elindultak a menekültek, a többnyire magyar nemzetiségű menekültek pedig nyilván Magyarország határának. A szenny, a gyalázkodás áradata zúdult végig a közösségi hálón. Migránsoztak ezerrel, gúnyolódtak a menekülteken, hogy jönnek a nyugdíjukért, hamarabb érkeztek az országgyűlési szavazásnál, menjenek lakni abba az istállóba, ahová 200-an voltak bejelentkezve, ne akarják a mi munkahelyeinket, maradjanak otthon a kölykeikkel háborúzni…

Válogatatlan szavakkal, hatalmas indulatokkal zúdultak rá a háború elől menekülőkre. Visszaböfögve a migránsgyalázás kulcsszavait, a minden ukrán nyugdíjas a mi pénzünket szívja el baromságát, a bérelt szavazók mindenkire kiterjesztését. A háborúból az életüket menekítőkre.

Összeért, összenőtt a mindenoldali pártpolitika által szított évtizedes gyűlölet. Ebben a gyűlöletben kellene eleget tennie ennek az országnak a menekültekkel szembeni emberiességnek. Ahol leginkább magyar nemzetiségű embereket kellene keblünkre ölelni. Kedves fideszesek, nem migránsokat! Kedves nem fideszesek, nem nyugdíjcsalókat és bérszavazókat!

A háború első napján vártam, hogy szóljon az én egyházam, a református, de nem szólt. A többi sem. Egyik püspök sem mondta, hogy feleim, Krisztus nevében…

De minden bizonnyal vannak még emberek, olyanok, mint az ötven évvel ezelőtti szegények, akik a kisbíró délutáni dobolása után, hogy jóemberek, este árvizes családok jönnek, fogadjátok be őket, hát ott toporogtak az éjszakában a falu közepén, kopott bekecsű férfiak, fekete kendőikbe burkolózó asszonyok, s várták, hogy megérkezzen többekkel együtt egy nagymama két unokájával.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!