– Hát, szóval, az úgy kezdődött, kérem szépen, hogy a minap hívatott engem az én felettesem. Kopogok, belépek, bokázok, Kiss XII. János tizedes jelentkezem. Mert, tetszik tudni, ez az én becsületes nevem, csak egy kicsit sokan vagyunk druszák, ezért meg kellett minket számozni. Hol is tartottam? Ja, hogy jelentkezem. Erre a főtörzs úr azt mondja: – Kiss XII. János tizedes, tudja, ugye, hogy magával nagyon meg vagyunk elégedve? (Hű, az áldóját, ebből tán még pénz is kisülhet, gondoltam, de nem szóltam én egy szót se, az ember ne vágjon a felettese szavába). Az utóbbi időben sikert sikerre halmozott a bűnözők elfogása tárgyában tett ténykedése során.

Mondom: – Igyekszik az ember, főtörzsőrmester úr, hiszen az ilyen haramiákat ki kell vonni a forgalomból, mint a lejárt szavatosságú élelmiszert. Mire ő: – Látom, érti a dolgát. Van itt most egy bonyolult ügy, amit már nem is mernék másra bízni, csak magára, Kiss XII. János. Járjon utána, hova lesz az a temérdek sok idő, amiről csak annyit tudunk, hogy fogy, de, hogy hova lesz, azt szem elől tévesztik az embereim. Legyen éber, és jegyezzen fel minden lényegeset az üggyel kapcsolatban, aztán, ha készen van, szóljon. Megértette a feladatot? – Megértettem. – Elmehet.

Na, most aztán itt vagyok nyakig a slamasztikában. Mert, ha azt mondják, hogy élve vagy holtan, bilincsbe verve állítsak elő valakit, az, kérem, világos beszéd, nekem meg gyerekjáték, de ilyen sületlen parancsot nem hallottam, mióta kétágú vagyok. Pedig nem vagyok már mai gyerek, kisfiamnak is csak a jó anyám szólít, de már őfelette is jócskán eljárt az idő. Mondta is szegény időről időre, hogy: – Tanulj, fiam, akkor többre viszed! Bezzeg az én időmben nem volt mód a tanulásra, szokta mondogatni, amikor leckeírás helyett a lányok után futkostam. Mindennek megvan a maga ideje, majd csapod a szelet, ha már kitanultál valami becsületes szakmát. Bárcsak hallgattam volna rá, de én idő előtt búcsút vettem az iskolától, a nyavalya akart az idők végezetéig az apróbetűs könyvek fölött görnyedni. Míg az iskolapadot koptattam, az idő ólomlábakon járt, minden óra egy örökkévalóságnak tűnt. De bezzeg, amikor az én Bözsikémmel lehettem, szinte rohant, repült az idő.

Hogy jó időben legyen mondva, azért Bözsivel felcserélni az iskolapadot, nem volt rossz vásár. A maga idejében leparancsolhatott volna a színről minden nyápic, égig érő, nyafka nőcskét, akik most a szépségkirálynői címre fenik a fogukat. Az én Bözsim volt minden idők legbögyösebb, legformásabb, legszemrevalóbb fehércselédje a falunkban. Na, és a főztje! Abból enni, felér egy mennybemenetellel, mert ő aztán tudja, hogy amíg a világ világ, addig a férfit a hasán keresztül lehet megfogni.

Hűha, de jól elkanyarodtam a témától, az idő is megy közben, csak tudnám, hogy hova lesz. Nekem most aztán van időm, mint a pelyva, jó lenne eltenni belőle dunsztos üvegbe, és amikor már lejárna az időm, csak kinyitnám, és a képébe röhögnék az öreg kaszásnak. Vagy be is válthatnám, pont a múlt héten hallottam egy okos embertől, hogy az idő pénz. Csak nem tudom, melyik bankban lehet még megbízni.

Olyat is hallottam, hogy az idő nekünk dolgozik. Hát, kinek hogy, én még nem vettem észre ilyesmit, jobb is, úgyse tudnék fizetni a munkájáért. Meg, hogy mindent megold. Hát, ebben lehet valami. Akit elkaparnak, annak már se enni, se inni nem kell, meg ilyen eszement feladatokat se kap. De ki tudja, nem vár-e az emberre valami ennél is rosszabb odaát.

Ahogy így törtem a fejem, egyszer csak megkordult a gyomrom, „elütötte” a delet. Na, mondom, időmilliomos vagyok, belefér egy ebéd is, elindultam hát a folyosón a kantin felé. Hát, ahogy az éhségtől szédelegve felnézek, kit látnak szemeim. A főtörzsőrmester úr kedves felesége és a lánya jöttek szembe. Üdvözöltem őket, ahogy illik, mire az asszony így szólt: – Kiss XII. János, hogy maga milyen jól néz ki! – Jó gazdát szolgálok, kezét csókolom, az én Bözsim jól tart engem. De magácska se panaszkodhat! – A tükröm mást mutat, de azért jólesnek a szavai. – Na, és a kislánya, mondom, hiszen nemrég még a térdemen lovagolt. – Tudja, János bácsi, én se lettem fiatalabb – mondta huncutkás mosollyal a nagylánnyá cseperedett kislány. Én pedig éreztem, most jött el az én időm. Rohantam a főtörzsőrmester úr szobájába és közöltem: – Megvan! – Ki, mi, hol? – rémüldözött a főnököm. – Hát, a megoldás! Mindjárt ideérnek a hölgyek, tessék csak őket jól megnézni, s azonnal meg tetszik majd látni, hova lett az eltűnt idő.

Íme, Kiss XII. János tizedes kalandos nyomozásának története, pontosan úgy, ahogyan ő elmesélte. Ha jól meggondoljuk, van némi igazság az idővel kapcsolatos megállapításaiban. Sikerült megfejtenie az örök rejtélyt is, de, hogy felettese miképp értékelte a nyomozás „eredményét”, azt nem tudhatjuk.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!