Két bátyámmal néztem mindig meccset gyerekkoromban. Emlékszem, a szoba ebben az időszakban zöld fényben úszott, megtanultam a lesszabályt. Felírtuk az eredményeket, tippelgettünk. Akkoriban azt hittem, hogy az Eb kétévente, a vb négyévente van, most már tudom, hogy mindkettő négyévente. Én a hollandoknak szurkoltam kétévente, mert úgy ismétlődik ez a két bajnokság, és a hollandok mindig ott voltak. A narancssárga miatt, az volt ugyanis a kedvenc színem, akkor még semmit nem jelentett, csak azt az élénk vidám színt, meg a hollandokat.

Most drukkolhattam a magyaroknak. A második félidőre estem be késve. Kik játszanak? – kérdeztem. Ja, hogy magyar meccs, oké, akkor hajrá! Hány gólt kaptunk? 0-0 csak? Akkor jól állunk. Mi melyikek vagyunk? A pirosak – mondták. Nem akartam eltéveszteni, hogy kinek szurkoljak.

Halmosi Péter, ő még van? – kérdeztem. A Lokiban játszott. Régebben még értettem a focihoz. Talán. Volt olyan rigmus is, hogy „Illés Béla a legnagyobb király” – ezt én is kántáltam, bár ő már anno is nyugdíjas korúnak számított. Hamar rájöttem, hogy egyetlen játékost sem ismerek a mostani magyar válogatottból. Végignéztem a portugálokon, hogy „jé, ezt ismerem, ez a C. Ronaldo”. Több osztálytársam szerelmes volt belé általánosban. Hány éves? Mert akkor még 17 volt, azért viselt 17-es mezt. Botoxoltat? Ugyanúgy néz ki, mint akkor. Rosszul esett. Én már nem járok iskolába, ő meg még szemtelenül öregen rúgja ott a bőrt.

Innentől kezdve a játékosok technikáját figyeltem, ami néhol inkább színészi előadásnak tűnt. Egy karaktert kell jól játszanod, az áldozat szerepét: hozzád érnek, esel. Néha felhörögnek a környéken: „az tisztán labda volt!”. Belegondolva az a boka elég gömbölyű volt ahhoz, hogy bárki labdának nézze. „Szemüveget a bírónak!” – olykor a játékosoknak is kéne, hogy lássák, hová rúgtak, ahol fájnia kéne, és azt szorongassák fájdalmasan. Felvetettem az ötletet, hogy vajon piros festékpatron használata szabályellenes-e, csakhogy az adott jelenet drámaiságát fokozzák. Nagyon fáj.

Mindent összevetve szórakoztató mérkőzés volt: estek, felálltak, a magyarok igyekeztek, lelkesek voltak, hittek. Aztán jött a gól, én éreztem, hogy les. Aztán szegénykék már itt megtörtek: mint a népmesében, lőttünk is gólt, meg nem is. Aztán a portugálok meg tényleg lőttek: egy, kettő, három, mert az a magyar igazság, meg plusz a ráadás, amit valamiért nem számoltak bele nekünk. „Győzelemmel felérő vereség” – emlékszem a mondatra. Kérdeztem a többieket, hogy olyat illik-e kántálni, hogy „EJNYE, FIÚK!”. Nem válaszoltak. Aztán jött a szokásos „SZÉP VOLT, FIÚK!”. Tényleg az volt, a 84. percig, de aztán valahogy csak „ejnye” lett a vége: győzelemmel felérő vereség.

Szurkolni jó, a hangulat jó. A magyar fociban pedig nincsenek hiányosságok. Csak nagy pénz, nagy foci, nagy sóhajok, hogy meglehetett volna. Afféle majdnem csapat volt ez most. Ejnye.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!