Valahogy most rám tört a szegénység témája. Ha a napi szembesülés a hajléktalanokkal, nehéz sorsú emberekkel nem lenne elég, szeptember utolsó vasárnapján a Petőfi téri ételosztás és a hétvégi Tar-túra kapcsán elolvasott sok „nyomor-novella” valahogy most még tapinthatóbbá tette számomra a jelenséget. Talán az ősszel a befelé fordulás, elmélkedés is hozta.

A szegénység kérdéséhez sokféleképpen lehet közelíteni. Már annak megítélése, hogy ki számít szegénynek, sok vihart kavar. Nyilván érdemes tágabban értelmezni. Hiszen ha csak a hajléktalant vennénk annak, akkor itt majdnem olyan jó világ lenne, mint amilyet a kormánypropaganda harsog. De a helyzet korántsem ennyire egyszerű.

A kormány szerint nincs is igazán szegénység Magyarországon. Mélyszegénység? Urbánlegenda, bullshit, Soros-propaganda, ostoba civilek terjesztik. Nos, a Vár ablakából bizonyára nem nagyon látszanak ezek az emberek, ha lennének is a közelben, gondos kezek eltakarítanák őket, nehogy a vezér rosszat álmodjon. Az a vezér, aki minimum húsz évvel ezelőtti menzaáron eszik a Gundelből. Hát, úgy könnyű, ha elhiszi, hogy „az istenadta nép” is annyiért dőzsölhet.

Végtére is betiltották az utcán élést is. Vicces fiúk ezek. És ha betiltották, akkor nyilván a sok hajléktalan kapja-fogja magát, és szépen hazatakarodik a nemlétező otthonába. Nos, ilyenkor látszik igazán, hogy hülyeség ellen nincs orvosság.

Szóval, hol is kezdődik a szegénység? Abban, ugye nincs vita, hogy aki földönfutó, az szegény. És mi van azzal, akinek még van fedél a feje fölött? Az nem szegény? Mondjuk, egy komfort nélküli düledező viskóban hajthatja álomra a fejét, ahol nem éri az eső és a hó. Őt irigyelheti egy hajléktalan. Fura, hogy milyen viszonylagos minden. Esetleg akad ennivalója? Az már nem szegény? Mindegy, hogy miféle ennivaló az?

Azok a városlakók, akik nem szemellenzővel járnak, nem úgy mennek az utcán, hogy szaros piszkafával sem lehet az orrukat elérni, bizonyára láttak már kukában, szemetesben guberáló embereket. Étel, még egy-két slukknyi cigaretta, megállókban akár még több, ruhanemű, bármi kikerülhet. A szelektív szigetekből papírhulladékot, visszaváltható fémdobozokat lehet kikukázni és pénzzé tenni. Elég gyakran látok olyan embereket, akikről az utcán vagy máshol nem is gondolnám, hogy ilyenre adják a fejüket. Ők hova számítanak?

Akinek még régről vannak tisztességesen kinéző ruhadarabjai, az már nem szegény? Újat venni már lehet, életében nem fog, hordja, amije még maradt. Esetleg kap adományba mások levetett holmijaiból.

Aki már a megérdemelt nyugdíjas éveit tölti, de a számlái kifizetése után szerényen telik neki élelemre, ha a gyógyszereit is ki akarja váltani, ő melyik kategória? Lehet, hogy a fizetése sem volt magas, rosszkor ment nyugdíjba, és öregségére is kevés pénzből gazdálkodhat. Ha egyedülálló, a helyzet még rosszabb.

A kisjövedelmű – de legalább munkával rendelkező – emberrel mi a helyzet? Ha családot is eltart belőle, akkor túlélésre rendezkedhet be. Igen ám, de az életet élni kéne, nem túlélni. A gyerekeinek milyen jövőt tud kínálni? Külföld? Ha két kiskeresetű küzd együtt, talán kicsit jobb a helyzet.

A valaha jobb napokat megélt, ám munkanélkülivé vált ember vajon nem szegény? Az elején talán még nem, ám ahogy telik az idő, és nincs megfelelő anyagi utánpótlás, bizony elég nehéz a felszínen maradni. De az is elég, ha valaki beteg lesz, baleset következtében rokkanttá válik. Amint nem tudja folytatni korábbi pénzkereső tevékenységét, oda a megszokott színvonal, a gondosan felépített anyagi biztonság.

Anyagi biztonság. Kinek-kinek mást jelent. Aki napról napra él, annak az élelmet, világítást, fűtést, aki jobb helyzetben van, annak azt, hogy egy betegség esetén is átvészel valamennyi időt, vagy meg tud javíttatni vagy ki tud cserélni egy elromlott háztartási gépet. És sokan már ennek is örülnek. Pedig ez még nem luxus. Nem kéne, hogy az legyen, hogy ne ez legyen az alap, ha megdolgozik a pénzéért.

„Ha a munkád után csak annyi bért kapsz, amiből ételt tudsz venni és a rezsidet kifizeted, ez azt jelenti, hogy rabszolga vagy.”

Nyilván nem a világ legnyomorultabbjai számítanak mércének. Nem csak az éhező etióp gyerekekénél szeretnénk jobb életet, annál minden emberi lénynek több jár.

A világban nagyon kevés ember kezében van nagyon nagy vagyon. Ez Magyarországra fokozottan igaz. Itt nagyon határozottan az elosztással van a baj. Meg a körítésként hozzáfűzött pökhendi, arrogáns dumával.

„A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.”

Jobb helyeken legalább működik valami egészséges értékrendféle. Magyarországon ezen a téren is válság van. Az ügyeskedő, a gazember, a csaló, a korrupt a menő; a tisztességes, becsületes, szorgalmas, törvénytisztelő a lúzer. A jogban a kettős mérce kifogástalanul működik. Ami bűn az egyiknél, az kimagyarázható a másiknál. A kormány a törvény, maguknak igazítják alakra, hogy pászoljon. Aztán, ha érdekük úgy kívánja, átalakítják, ahogy nekik tetszik.

A pénzekről is hasonlóan döntenek. És olyan szinten nem érdekli őket a nép sorsa, hogy az már fáj. Az ő bendőjük tele legyen, az a lényeg. A többi nem számít. Az ő luxusuk meglegyen. Kastélyok, paloták kacsalábon forognak, bár egyszerre még ők is csak egy helyiségben tudnak tartózkodni. Nem baj, de inkább ők pocsékoljanak, mint hogy másoknak is jusson. Luxusjárgányok, magángépek. Miközben más országokban náluk jelentősebb, fontosabb emberek képesek szerényebben élni. Kit érdekel, hogy télen halálra fagynak emberek elegendő tüzelő hiányában? Új, méregdrága szőnyeg, fancy bútor legyen abban a tetves irodában. És a takarékosnak meghirdetett kormányzás mellett még mindig vannak embereik, akiknek létre kell hozni egy jól fizetett – korábban nem létező – pozíciót. Mondjuk, az Ürgelyuk és Vakondtúrás Avatásért Felelős Nemzethy Bizottság vezetői posztját vagy a Hátrafelé Nyilazás és Rovásírás Tanítását Ösztönző Államtitkárság helyettes államtitkári állását, netán a Hogyan Teremtsünk a Szegényeknek Divatot Megvalósításáért Felelős Bizottság elnöki posztját. Másképp el sem tudom képzelni, mi a bánatos francnyavalyára kell a divatsegély. Annyi, hogy minden egyes anyaországi magyart – igaz, elég szerényen – fel lehetne öltöztetni belőle.

A voksokért hamarabb jóllakatják a külhoni magyarokat, mint az itthon nélkülözőket. Az itthoni rászorulóknak adományozott, összegyűjtött holmikat a first lady nagyvonalúan kiviszi külföldre. Mennyire kell érzéketlennek és cinikusnak lenni ehhez? És miért nem sül már le a bőr a képükről?

Megmondják azt is, mennyiből lehet megélni. Hajrá, ki lehet próbálni. Lássuk, induljon egy 47 ezer forint Challenge! A Hugo Boss öltönyük a többszörösébe kerül annak, amit a megváltó közmunkaprogram munkásainak löknek havonta. Az persze más dolog, hogy nem is érnek többet annál, amennyit a ruha rajtuk. Mert ugyan ordas nagy közhely, de igaz, hogy nem a ruha teszi az embert. Se nem a táska, a cipő vagy a karóra. Attól még jól öltözött senkik maradnak.

Mielőtt bárki számon kérne, hogy a jajveszékelés helyett/mellett teszek-e bármit is a rászorulókért, elmondom, igen, teszek. Csak ilyennel nem kérkedik az ember. Máskülönben nem lenne képem a fentieket leírni.

És igen, szegény az, akinek nincs hol laknia, aki ételért sorban áll. Szegény az, aki nem tud egészséges ételt venni, hanem mindenből a vackot, a legolcsóbbat engedheti meg magának. Mert azért lássuk be, tejbegrízen nem lehet nehéz fizikai munkát végezni, ahhoz ütősebbeket kell enni. Szegény az, aki nem tud megvenni egy könyvet, nem jut el színházba. Akinek nem telik utazásra, szórakozásra, hogy olykor-olykor eljusson egy étterembe. Aki nem tud a gyerekének bármilyen szerény ajándékot adni karácsonyra vagy születésnapra, egy egyszerűbb társasjátékot megvenni neki. Akinek az első az árcédula a boltban egy ruhán, és nem az, hogy tetszik-e. Aki a fűtésen, meleg vízen, áramon spórol, vagyis magától vonja meg azt, ami járna, ami nem kéne, hogy luxus legyen. De ezeknek az embereknek a többségében még van tartás, büszkeség. Olykor csak a környezetük figyel fel rá, hogy szükséget szenvednek. Ők maguk nem kérnek, ahhoz túl szemérmesek.

Szegények. Ám vannak, akik még náluk is százszorta szegényebbek. Akik mindezt érzéketlenül nézik, arrogánsan kioktatják őket, akik nem megosztják velük, amijük van, hanem csak önző módon maguknak harácsolnak.

Ők az igazán szegények. És az ő szegénységükön a világ összes pénze sem segít.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Egy hónapra csak 1000 forint. Köszönjük!