Május 6-án, közel ötven nap után lépett ki újra a barna-kék sportcipő. A fák már zöldelltek és szinte nyári meleg volt. Már-már úgy tűnt, a cipő hónapjai le is csengtek, s egynapnyi séta után az előszobafal előtti szőnyegről be is költözhet a szekrénybe az őszt várva. A lépések benne nem lettek bizonytalanabbak, inkább csak a biztonságosabb szegleteket keresték. Bejáratott lábbeli már ez, nem nyom, nem tör, elfér benne a lúdtalpbetét is kényelmesen.

Elképzelésem, hogy ezen a korábban még ismeretlen dátumon más világ fogad majd odakint, hamar szertefoszlott. Nem volt a pillanatnak varázsa. Az a különös és érthetetlen érzés fogott el, hogy szinte onnan folytatódott az élet, ahol abbahagytuk. Persze, tudtam, hogy ez csak a látszat. Ebben a meghasonlott pillanatban még azt sem tudtam eldönteni, ennek most örülnöm kellene, vagy inkább aggódjak, nem korai-e a lelkesedés.

Az óvatosság útján indultam el, és apránként tapogatom ki a határokat. Nem tettem le azonnal a fakanalat és rohantam étterembe, s bármennyire is szeretnék, nem indultam rögtön édesanyámhoz. Annál inkább feltámadtak viszont a lelkemben az addig tompított vágyak, hogy végre elmozduljon életem a céljaim felé. Napról napra, újra és újra az ingatlanos oldalakat bújom, megint a csodát várva, pedig sejtem, hogy nem lesz fent semmi újdonság az előző naphoz képest, és ha lesz is, akkor még mindig az anyagi kereteinken túl. Nem érzem igazán azt a várt lendületet sem az ingatlanpiacon, amit jósoltak, bár jóllehet, csak türelmetlen vagyok már tovább várni.

Hát ezt teszi az emberrel, ha újra felveszi a cipőt, és kilép a világba. Mennyivel könnyebb tudomást sem venni a vágyakról, egyszerűen csak élni. Mégis, innen újra elképzelhetetlennek tűnik, hogy egészen mást gondoljak az életről, mást tartsak fontosnak, mást érezzek küldetésnek. Ekképp jöttem rá, hogy végtelenül naiv elképzelés volt a világtól várni, hogy változzon. A változás alapjai, bármekkora közhely is, mi magunk vagyunk. És mint a lelkemben újra kavargó vágyak is mutatják: a változást a világot fenekestül felfordító történések sem indítják el egykönnyen.

Hiszem, hogy minden napnak van tanulsága. Minden, ami várat magára, türelemre int. Arra biztat minket, hogy ne ugorjunk fejjel a falnak, ha tudjuk előre, hogy a fal lesz az erősebb. Úgy képzelem, ez most egy újabb átmeneti időszak, és csak reménykedem, hogy most már valami jobb felé haladunk.

(folytatása következik)