Az általánosítást kerüljük! Ám talán van némi gondolatébresztő az alábbi történetben. Többféle szemszögből nézve is.

Van, amikor leszegett fejjel, de azért persze öntudatosan, s van olyan is, amikor egyszerűen „beletojok” stílusban cselekszenek az emberek. Mindkettővel egyszerre találkoztam kedd reggel a debreceni Malomparkban. Ám nem olyan egyszerű ez az egész, hogy csak simán rávágjuk: az idősek, már megint.. Ráadásul én se vagyok szent.

Az Intersparban 9 óra előtt valamivel sietve rámoltam be pár valóban szükséges dolgot a kosaramba, majd loholtam a pénztárhoz, hogy mielőtt jönnek a 65 év felettiek, teret adjak nekik.

Szóval pakolom a pénztárnál surranó szalagra áruimat, ám felnézve látom, hogy véletlenül épp a gyorskasszához álltam oda, de több mint 6 termékkel. Megkérdeztem a hölgyet, nem baj, ugye? Krízis van.. Mondja, dehogy, jöjjek csak. Ugyanakkor az előttem lévő vásárló megragadva az alkalmat, hogy kommunikáció indult a közelében, csatlakozott, ujjával hátrafelé tuszkoló mozdulatokat imitálva felém: „..és a távolságot is tartsa meg, ott a vonal, látja!”

Hopsz, valóban, 20 centivel belóghattam, mondtam, „nyugi, hölgyem, látom”. Jobban megnéztem, s bár maszkban volt, erősen 65 felettinek tűnt. Amikor elhaladt és sorra kerültem, a rám mosolygó pénztárostól mintegy költőien megkérdeztem: „nem szőrözök, de ő vajon hány éves lehetett úgy egyébként?” A tehetetlenség nonverbális jeleit mutatva közölte velem, igen, valóban, túl a határon, de hát mit tud tenni… Kifizettem, bepakoltam. Közben a kasszás, mintegy szimpátiáját kifejezve felém, még odabökte: „nem ő az első ma korán reggel, aki idősként bevásárolt nálunk..”

Nem alakítottuk meg a korosak elleni véd és dacszövetséget, de azért látszott, hasonló véleményen vagyunk. Kaptam a táskám, és fordultam is kifelé, amikor megütötte a fülemet, ahogyan iménti beszélgetőpartnerem a mögöttem lévő úrtól hangosan, s kissé feddő módon megkérdezte: „na, és ön betöltötte már a 65 évet?” Mire jött a cinkos kacsintással kevert válasz a maszk mögül hunyorítva: „ó, már a 70-et is!” Pusztán 20 deka felvágottért jött..

Lélekben feladtam, ahogyan a pénztáros hölgy is – főleg, hogy akkor már amúgy is 10 perc lehetett hátra 9 óráig. Épp ezért érdekes viszont, hogy azt a fél órát, amivel előbb mehetett be a két 65 feletti polgártárs, már miért nem tudták kivárni. Főleg, hogy elsősorban az ő érdekük lenne.

Kijutva a hipermarketből, még láttam egy szintén erősen túlkoros urat, amint lefele araszol a rámpán – ő is már túl volt a beszerzésen -, majd a házunk közelében két, igen nehezen lélegző idős embert – ők már 9 után indultak körútjukra, ki tudták várni. Más kérdés, hogy nagyon sajnáltam őket. Hallhatóan nehezükre esett a levegővétel a maszk mögött, akárcsak a cipekedés – bár még lapos szatyrot szorongattak, mi lesz itt visszafele! Nincs ezeknek a jó embereknek senki, aki segítsen? Vagy ők maguk nem kérnek rá mást?

Van ez a „majd megoldom én, nem akarok a terhére lenni senkinek” felfogás, amit nagyon meg tudok érteni. Nem jó szembesülni azzal senkinek, ha másokra szorul. Amíg az ember bizonyos dolgokat maga végez el, addig úgy érzi, hogy él, aztán már haszontalan. Hányszor hallhatják ezek a koros emberek, amikor akár a környezetük, akár áttételesen a politika a képükbe vágja, hogy rájuk semmi szükség? Meg csak a baj van velük. Pedig ez ordas nagy butaság.

Mindenesetre tökéletes megoldás nincs krízis idején, de ez is tény: a maszkban az amúgy is légzőszervi problémával küzdő emberek szenvednek, s valahol átérzem helyzetüket, hogy nyűg nekik ez az egész. A boltba járás időbeni behatárolása, a maszk, a távolságtartás.. Minden.

Csak hát ugye van ez a piszok vírus.. Segítsünk a korosaknak! Ők pedig hagyják, hogy segítsenek nekik!