Van-e jelen pillanatban néhány, tucatnál nem sokkal több honfitársunk, aki a szokásos óraátállítás negatív biológiai hatásaival s egyéb hátrányaival foglalkozik? Aligha. Pedig amióta kiderült, jó pár esztendeje, hogy az intézkedés egykor előnyként elkönyvelt hatásait a mai technológiák szinte annullálták, ilyenkor tavasz elején szokásunk volt erről élénk vitákba keveredni egymással.

De hol van már a tavalyi időzóna? Szinte több évnyi távolságra. S még csak most tartunk a járvány sötétebb bugyrai felé. Ezt nem én mondom, hanem a legoptimistább, legfegyelmezettebb, legtárgyszerűbb, s akinek az kell, a leghivatalosabb források is. Szinte egyöntetűen. Hisz minden újabb nap azt halljuk, hogy az országunkra nézve csak ezután jön a neheze. S nem félek kimondani, mert nem vagyok vele egyedül, ezzel párhuzamosan nő bennem a félelem. Igazából az illene mondanom, hogy vele együtt a társadalmi felelősségérzet, de amit kértek és ami rajtam múlt, azt gyakorlatilag az első otthonmaradási felhívás óta megteszem.

Mondhatnám, ha helyzetemnél fogva túl sokat nem segíthetek, legalább igyekeztem, s szándékaim szerint igyekezni fogok a nehéz helyzetet nem tenni még nehezebbé. Magam és mások számára. Mint ahogyan – a példák szerint – sokan mások hasonlóan gondolkodnak. Ugyanakkor akár „alapból”, most pedig különösen, ennyi szolidaritást elvárhatunk egymástól.

Ám valljuk be, de ha nem, akkor is tény marad, hogy az utóbbi esztendőkben vagy akár évtizedekben, évszázadokban a mindenkori magyar társadalmat mozgató alapelvek között, enyhén szólva, nem élvezett prioritást a társadalom egészére és minden élethelyzetre kiterjedő szolidaritás eszméje (és gyakorlata). Még akkor sem, ha szerencsére bőven akadtak egyedi szituációkra érvényes ellenpéldák. Adtunk, adakoztunk az árvízkárosultaknak, gyűjtöttünk más katasztrófák túlélőinek. Általában azoknak, akik egy természeti, ipari stb. katasztrófa következtében a közösség segítségére szorultak. Ugyanakkor ezek a humanitárius reflexek leginkább akkor léptek működésbe, amikor kizökkent megszokott kerékvásásából szűkebb világunk rendje.

Természetesen találunk példákat olyan kezdeményezésekre, amelyek során magánemberek, csoportok, vállatok, társadalmi szervezetek vállalták, vállalják a rászorulók segítését „normális” időkben is. Akkor, amikor – úgymond – rendeltetésszerűen haladtak a dolgok. Akár jó, akár rossz irányba. Amikor a sokaknak kedvezően alakuló hétköznapok jótékony leple kártékony fátylat borított a tettekben megnyilvánuló egymással törődés szükségességére.

Most, sajnos jó ideig természetesen első és mindent megelőző „össznépi” feladat a járvány betegeinek lehetőség szerint gyógyítása, a vírus terjedésének lassítása. Ennél többet nem remélhetünk. S úgy tűnik, többre nem képes önmagában a világ egyetlen kormánya sem. Különösen nem a társadalom lehetőleg önkéntes, belátásos alapon történő együttműködése nélkül. Most az egészségügyben, nagy szavak, de igaz, naponta, szinte alig pihenve hősiesen gyógyító honfitársaink iránt kellene kimutatnia a társadalomnak, hogy szolidárisak vagyunk velük. Nemcsak jelképesen, jelképekkel, de konkrét, gyakorlati segítségek formájában.

Például, önkéntes segítők toborzásával és alkalmazásával, akik garantált biztonsági feltételek között, legalább némi terhet le tudnának venni a vállukról. S a hősök kiemelkedő anyagi elismerése sem lehet(ne) vita tárgya. Mint ahogyan az sem, hogy minden értelmes és jószándékú javaslat meg kell, hogy hallgattassék az emberi életek megmentésének érdekében. Egyrészt, mert egy parlamentáris demokrácia alapja a véleménynyilvánítás, szólás szabadsága, más részről kötelessége az érdemi megnyilvánulásokat meghallgatnia minden választott vagy kinevezett tisztségviselőnek. Ott is ahol éppen nincs alkotmány.

De még fontosabb, hogy mint ahogyan eddig, még a különleges szituációban sem birtokolja senki sem a bölcsek kövét. S ebben a válságos helyzetben szinte életmentő lehet, hogy erről a tényről egy mégoly határozott cselekvésre készülve se feledkezzék meg.