De legalább ilyenkor ne legyünk álszentek! A karácsony már régen nem elsősorban eme tiszteletet érdemlő eszmék jegyében köszönt ránk. Hanem szinte az ellenkezőjével. Leginkább a keresztény világ szinte egészét uraló globális piacgazdaságok ünnepnapjait, ünnepi hónapját, sőt újabban hónapjait jelenti. Amikor szinte mindent el lehet adni, s mi jó partnerek vagyunk ebben. Hisz szinte bármit megveszünk, amire nem túl erős lelki ismeretfurdalással ráfoghatjuk, hogy ez meg „jó lesz ajándéknak” valamelyik ismerősünknek vagy távolabbi családtagunknak.

Nemzedékek már el sem tudják képzelni, hogy az ajándék eredetileg nem volt azonos fogalom a plázákban megvásárolható jópofi játékkal, divatcikkel, menő cuccal. Mindegy vagy nem, ez most már így marad. S egyébként is. A gyerekek s a nagyobbacskák aligha értenék meg, s még kevésbé örülnének annak, ha egy vágyott bolti ajándék helyett valamilyen számukra felfoghatatlan magyarázkodással állnánk elő ünnepeste. Miszerint idén az van, hogy minden családtagot érintően kitörtünk a fogyasztásra ösztökélő, sőt kényszerítő társadalom lelkünket és pénzünket kisajtoló szorításából, így semmit sem hagytunk magunkra sózni ajándék gyanánt. Hisz ők régóta vágynak valamire, amit megérdemelnek, s őszintén, ártatlan lelkesedéssel örülnek neki.

Nincs is ezzel semmi gond. A baj az, amikor az ajándékozás az évközi szeretetet, figyelmet igyekszik pótolni. Vagy kivagyiságba, felvágós dicsekvésbe torkollik. S az egész ünnepnek az lesz a fokmérője, hogy ki tudott többet költeni rá.

Ennél azonban sokkal szomorúbb, hogy sok magyar családban idén sem telik sem sok, sem kevés ajándékra, sőt a sokat emlegetett (reklámozott) karácsonyi ételekre sem. Hogy a családok mennyit költhetnek, költenek az ünnepre, éppenséggel egy tisztességes, a gazdagabb és kifejezetten szegény családok költéseit elkülönítő statisztikai felméréssel kimutatható lenne. Igaz, az nem, hogy mennyi őszinte, valódi érzelem van mögötte.

Az pedig, hogy egy település miként ünnepelje ésszerűen, ugyanakkor emlékezetessé téve polgárai számára a karácsonyt, az bizony feladja a leckét bármely település vezetőinek. Ha egyáltalán eszükbe jut(ott).

Vagy ugyanazon sokéves rutin, mondhatnánk: ötlethiány alapján oldják meg ezt a téli szünet előtti házi feladatot. Persze nem mondom, hogy könnyű a lecke. De éppen ezért állnak a város(ok) élén, hogy tudjanak egyensúlyozni a „fékek” és fények mérlegén. Eldönteni, hogy – csak a legtriviálisabb példáknál maradjunk – mennyi és mekkora díszkivilágítás már és még éppen ünnepi hangulatú. Avagy melyik csúszik át a felesleges árampazarlás kategóriájába. S felvetődhet, milyen közösségi rendezvényeket érdemes szervezni.

Jobb helyeken arra szintén gondolnak, hogy az ilyenkor szokásos jótékonysági események ne a politikai szereplők „dicsfényét” szolgálják. Különösen mert a humanitárius gesztusok árát, ha már az ajándékozás költségeit korábban szóba hoztuk, karácsony idején sem az ajándékozó közszereplők szokták állni. Tisztelet, az olyan kivételeknek, akik ezt valóban magánzsebükből, önzetlenül teszik. (S nem akként, volt rá idén is példa, hogy azért a saját cégük se’ járjon rosszul, hisz onnan „származott” a nagylelkű „ajándék”.)

A nagyvárosokban még a közösségi közlekedés vagy éppen a boltok, intézmények nyitva tartása ugyancsak befolyásolhatja a polgárok hangulatát, komfortérzetét ebben a néhány napban.

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy idén is örömmel, de azt megelőzően sok fáradozással, fejtöréssel, kalkulációval, „türelempróbával” jár a legszűkebb családi körben az ünnep. Vajha nem meglepetés, de természetes ráadás lenne, ha településeink, amennyire tőlük telik, telhet, a közösen átélt ünnepi hangulat örömével tudnának megajándékozni bennünket!

HÁRMAN FOGUNK ÖRÜLNI, ha a Debreciner online újságunk előfizetését adja karácsonyi ajándékba!
Ő, akit megajándékoz, Ön, aki megajándékozza. És mi, a Debreciner szerkesztősége.
Ide kattintva lehet előfizetni a Debrecinerre.
Köszönjük!