Akkor még jó idő volt. Lekezeltünk, bemutatkoztunk egymásnak. Derűsen fogadta ez a nagydarab ember, hosszú haja keretezte napcserzett arcát. Lenézve a válla felett láttam, hogy egy szabályos alaprajz fekszik a papíron. „Lakást tervezek magamnak” – mondta. Egy pillanatig bennem szakadt a szó. Mit lehet erre mondani egy hajléktalannak?

Néztem, ahogy babrál a ceruzával, s magába révedve elmosolyodik, kezével félig takarva, aztán mégis megmutatva a félkész művet. Volt ott több szoba, konyha, spájz, fürdő, tisztán látszott, hol vannak a beltéri ajtók, merre a bejárat. Pontos munka. Hozzáteszi: „Tudom, kicsit elkéstem a tervezéssel. Mennyi idő és mennyi pénz, amíg egy ház felépül, de azért csak megrajzoltam..”

„Lefotózhatom magát? Újságíró vagyok, megírnám” – helyeztem szolgálatba magam. Elgondolkozott, majd kibökte: „Á, inkább ne! Nem jó szerepelni.”

Tovább hallgattunk, majd még egy próbát tettem. „Akkor csak a rajzot és a kezét..” Ám hajthatatlan maradt. „Kérem, ne! Tudod, lehet, lesz még jobb is a helyzet, hátha összejön!”

Mint egyes bennszülött törzsek, ahol a fényképezéstől félnek, mert az elveszi a lelküket. Itt pedig egy perifériára került magyar ember 2019-ben attól tart, ha fotóra kerülnek tervei, vágyai, azok esetleg nem valósulnak meg. Jókat kívánva hagytam ott a padon. Nem kért semmit, nem mesélt arról, hogy került ide. Csak a reménybe burkolózva ült ott tovább egyedül a rajza fölé hajolva.

Fotó: StockSnap képe a Pixabay-en.