Egy internetes bejegyzés környezetvédő szerzője például hangosan (értsd nagybetűvel írva) tiltakozik minden progresszió, fejlődés, előrelépés ellen, mondván, a szinten tartás is pont elég nagy gondot jelent a Földnek. Amiben igaza is van. Ám a derék atyafi nagy valószínűséggel összekeveri a fejlődés és a fejlesztés kifejezéseit.

A fejlődés az élet sajátja, természetes folyamat. A magból növény fejlődik, a virágból gyümölcs. Magatehetetlen csecsemőként születünk, fejlődünk testileg és értelmileg (bár ez utóbbi nem mindenkin látszik), hogy elérjük a felnőttséget. Aztán – mert ez is az élet része – a fejlődés valahol megáll, és a visszafejlődés, elmúlás is megállíthatatlan.

Barlanglakó elődeink, amikor a bunkót íjra, nyílra, lándzsára cserélték, a háton cipelés helyett megalkották a kereket, nem fejleszteni akarták a vadászat vagy a szállítás technológiáját, hanem azok, saját belső törvényszerűségeiket követve, fejlődtek, ahogy az ember értelmileg is fejlődött. James Watt, a gőzgép feltalálója sem az ipart vagy a közlekedést akarta fejleszteni, csak a saját intuícióját, zsenialitását követte.

A fejlesztés tudatos, emberi elhatározás kérdése. A sportoló tudatosan fejleszti az izmait, képességeit, hogy jobb eredményeket érjen el, Az ipari forradalom mérnökei pedig tudatosan fejlesztették a gépeiket, hogy azok hatékonyabbak legyenek. De a tudósok már régen rájöttek, hogy a fejlődésnek az élet minden területén vannak korlátai, amelyeket nem, vagy csak óriási veszélyek árán lehet átlépni. Ma mintha megfeledkeznénk erről.

Városaink, falvaink évezredek óta fejlődnek, hogy élhetőbbek, a kor szellemének megfelelőbbek legyenek. Többnyire nem azért, mert valaki, valakik elhatározták, hogy fejleszteni kell őket, a saját elképzeléseik szerint. Nyilván erre is sok példa volt, és amit alkottak, fenn is maradt, amennyiben arra szükség volt. A kérdések ott kezdődnek, amikor a fejlesztések (vagy ígéretük) politikai célokat, a választók megnyerését szolgálják, és úgyszólván kötelezővé válnak a választások előtt. Például az úgynevezett nagyberuházások: vasbeton monstrum bevásárlóközpontok, üzletházak, közlekedési csomópontok (tervei) a város szívében, vagy például a közterek díszburkolata (most felejtsük el, ezek eredetéről mit mond a közbeszéd), amely immár országszerte a fejlesztés szinonimája lett. Nagy, üres, leburkolt terek, minimális növényzettel. Debrecen előző polgármestere az árnyat adó, lombos fák utcahosszan történő kivágásáról, mint „fafejlesztésről” beszélt. De fejlesztésnek kellett volna látnunk a debreceni Békás-tó kibetonozását, a betonjárdákat és a sétára, kutyák és gyerekkocsik számára alig alkalmas, sötétszürke zúzottkő-borítást is. (Hogy miért nem volt jó a régi, bevált gyöngykavics, nem könnyű megérteni.) A sort hosszan lehetne folytatni.

Hogy mi lenne az üdvözítő megoldás, nehéz lenne megmondani. Talán az íróasztalnál kitalált fejlesztések helyett teret, lehetőséget adni a természetes (és lehetőleg környezetkímélő) fejlődésnek. Ez is hozna legalább ugyanannyi politikai hasznot.