Ödön elindul a maga spéci szitibájkjával. Elvira is a vonatot szeretné elcsípni, s már a megállóban vár a Malomparknál. Dezső is felül 28-as járgányára, kitolva azt a ház elé. Lenke épp bedugja a slusszkulcsot a kocsijába.

Rajtzászló libben, kezdetét veszi a hajsza az idővel. Ödön fürgén, váltás nélkül nyeregbe áll és tekerni kezd a legnehezebb fokozaton, le a lakótelepi járdán. Elvira egyezteti a kijelzőn látható villamosérkezési időt azzal, hogy mikorra kéne odaérnie. Dezső kényelmesen kiegyenesedik, és rátapos a pedálra. Lenke hátranéz, nem üt-e el valakit, ha padlógázzal kitolat.

Ödön már a Dózsa Györgyön szánt végig, néhol ugratva, ahol nem muszáj, ott nem lassítva. Elvira jegyet érvényesít, és bízik a sínen sikló tuja gyorsaságában (apropó, megvan miért tuja?), és erősen megkapaszkodik, a gyorsulás bele ne ültesse egy utastársa ölébe. Dezső csak gurul, monotonon tekerve, figyelve arra, hogy véletlenül se tegyen meg feleslegesen egy métert se. Lenke a szervizúton suhan, reméli, nem lép elé senki váratlanul.

Egymásról nem tudó versenyzők külön futama. A tét hatalmas: elérni valahova, valamikor, de azért kellő időben.

Ödön kikerül egy járdai kátyút, majdnem elütve egy ábrándosan sétáló gyalogot. Magával viszi a „biciklis huligáááán” méltatlankodást. Elvira egyszerre kapaszkodik és hisz: meglesz az, már a művközpont következik. Dezső nem agyal. Nem szalad el semmi, épp akkor ér oda, véli, amikor oda kell érnie. Lenke tenyerel a dudán: „béna totojázó, nem látod, hogy itt jövök 80-nal?”

Kezdődő szemerkélő eső írja át az esélyeket. Ödönt nem zavarja, ha megázik, csak haladjunk már. Elvira a róla elnevezett weboldalt kuksolja okostelefonján, majd felsandít az ablakon lefürgéző vízcseppekre, s megnézi, eltette-e összecsukható ernyőjét – ha majd kiszáll, kellhet. Dezső ellenben félreáll, felkanyarítja malaclopóját. Nem úgy van az, hogy vizes lesz a ködmön. Lenke közelebb hajol a volánhoz, időszakos ablaktörlés, kukucskálás mögüle.

Ödön a célegyenesben. Csatakosan, de büszkén látja meg a vasútállomás épületét: „na, még egy vacak lámpa, át kéne lógni, amíg senkinek sem zöld (van ilyen időszak Debrecen lámpás kereszteződéseiben sok). Mégis megáll, nem reszkíroz. Elvira szurkol. A belvároson át lassul a vili, ami bejött a réven, elúszott vámon. Necces hajrá következik a Petőfi tér környékén. Dezső óvatos, be ne kapja a küllő a palástot. Egyébként gond egy szál se. Már a Bikánál halad. Lenke se rest, indexel és keresi a sávot, ám még az Erzsébet hosszú balos kanyarját nyűvi.

Ödön már csak az utolsó kereszteződésre koncentrál és sprintel, mint Armstrong. Fröcsög sárhányója mögött a víz. Elvira szája elkeskenyedik, ahogyan kicentizi villamosa a zöld lámpát még éppen. Dezső magában mosolyog, de halad a kerékpárral, még messze mögöttük. Lenke sasszemmel parkolót keres – „bameg, ezt nem hiszem el, épp most szabadul fel egy, rá(máv)startolok!”

Célfotó dönt a dobogós helyekről. Ödön mindenen és mindenkin áthajtva becsapódik az indulási oldalhoz, hanyagul leköti biciklijét, délután jön vissza, addig csak nem viszik el. Elvira a villamosajtó nyitásával egyszerre ugrik szoknya libbenve a peronra, nyitja ki esernyőjét és tocsogva fut a pénztár felé, felverve maga mögött a vizeket. Dezső még most éri el az Apolló mozit, nem fog agyvérzésben elpatkolni. Lenke kézifékes fordulóval passzolja be négykerekűjét parkírba, ajtó csapódik, központi zár pittyen.

Lefőve, kipirultan a sorban várják, hogy a kasszához jussanak. Ödönről csendben folyik a saras lé, Elvira keble fel-le szánkázik a női cipellős nyargalástól, Dezső.. Dezsőről később. Lenke idegesen ugráló arcizmokkal stoppolná az időt.

Felnéznek a táblára. Látják. A vonat fél órát késik.

Megérkezik Dezső, kedélyesen mosolyogva, maga előtt tolva kerékpárját, amolyan „én tudtam előre” arccal. Kopott hajtókáján egy szolid MÁV-os kitűző.

S végül ő is beáll a sorba..