Hosszan emelkedő, villák közt húzódó utca a város északnyugatra eső külterületén. A végéből ellátni a centrumig, de jó kilátás nyílik lejjebbről is, hiszen a szemközti domboldal villasora az elejétől kezdve szemügyre vehető. Akárcsak ott, letakart medencékkel, elvadult filagóriákkal tarkított telkek váltják egymást itt is. Rajtuk több szintes, szigetelt épületek, míves manzárdablakokkal. A térkövezett udvarokon széles tornácok, kisebb-nagyobb mobiljátszóterek, melléképületek. Utóbbiak nagy részét feltörték. Vagy talán még a tulajdonosok ürítették ki őket.

Nagy a csend. Egyedül a Karancs úton suhanó autókat hallani, a városban dolgozó falusiak hajtanak haza. Nincs ugatás, gyerekzsivaj. Zene- vagy beszédfoszlányokat sem hoz a szél. Viszont könnyű embereket képzelni a tágas erkélyekre, teraszokra. Ahogy kezükben itallal foglaltak asztalt az akkoriban még felkapottnak számító, mára névtelenné lett éttermekbe, majd közeli ismerőseiket tárcsázták, hogy kerti partikat szervezzenek, nyaralásokat, és megvitassák az újabb beruházások részleteit. Nem nehéz hallani a nevetésük. Megállapítani, milyen témákról szólt a kedélyes társalgás. De a jól csengő hangok alól, a hámló boltívekre és a szertehagyott kerti bútorokra nézve, egyre kivehetőbb a családi veszekedések, az adóhatósággal és a végrehajtókkal való alkudozások dühe, ami szétáradt a környéken, és elnémított, elkergetett mindenkit, aki kicsit is sikeres embernek érezte magát.

Mégis, ahogyan a szemközti domboldal, úgy ez az utca is őriz valamit korábbi méltóságából. Bár, furcsa, kevés az eladó telek, és még kevesebb a lakó, érezni azt a lelkesedést, ami nagyot gondolni ösztönözte azokat, akik a számlájukon gyarapodó összeget megérdemelt jutalomként könyvelték el. Hiába, az elhagyatottság egyértelmű jelei nem riasztanak. Sőt, izgalmasabbá teszik ezt az egyébként meglehetősen eseménytelen helyet. Talán mert a kilátás, a grandiózus ingatlanok, a kovácsoltvas kerítések (és mennyi minden még!) a képernyőkön és újságlapokon megjelenő egzisztenciákat idézik a legtöbb itteni elé. Annak ellenére is, hogy az utcára, ahogyan a párhuzamos villasorra, kevesen kanyarodnak. Manapság csak a lejjebb eső részekről járnak ide. Idősek, akik egészségügyi sétákat tesznek, az utca végén megfordulnak, és mosolyognak. Ilyen gyönyörű helyen szerették volna leélni az életük.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.