Falun nőttem fel, annak is a szélén, tehát a lehető legtávolabb volt tőlünk minden: óvoda, iskola, orvosi rendelő, templom, temető. Annál közelebb volt a sárga tenger, tavasz végétől csak úgy pompázott a határ, persze aki allergiás volt a repcére, az nem úszott ilyenkor a boldogságban. Minden alkalommal, mikor láttuk, hogy aszfaltozásba kezdtek a faluban, mi is reménykedtünk, de az utolsó utcára valahogy sosem maradt. Száraz időben a porral, esősben a sárral kellett vacakolni. Akkor volt a legjobb, mikor a hó esett, olyankor előkerült a törött gyereksíléc, amivel nagy móka volt a sík terepen bukdácsolni. Emlékszem arra a télre, amikor annyi hó hullott, hogy anyám jókora kupacot tudott nekem összehordani belőle: micsoda hegy volt az, micsoda élvezet!

Én naivan azt hittem, már nem érhet meglepetés egyik faluban sem, de egyhamar rá kellett döbbennem, hogy korántsem láttam mindent. Rögös út vezetett az első házig, ami igazán megdobogtatta a szívem. Már legalább egy éve lakatlan volt, mégis tele volt élettel, kint zuhogott, de bent éreztem, ahogy melegség járja át a falakat. Fogadóinktól megtudtuk, hogy a ház lakói gyerekestül külföldre költöztek. A szobák falain ott díszelegtek még a gyerekek nevei. Csinos kis teraszt emeltek a ház mellé, ami a kerti tavas, fenyőfás, tágas udvarra nézett. Nem éreztem az esőt, s egy röpke pillanatra minden megszűnt körülöttem, amikor az udvaron lábam elé gurult egy dió. „Törjük és együk csak meg” – kínálták, de én visszatettem a földre, ahol találtam. Nem az én házam, nem az én dióm, s nem is fogom már sosem feltörni az udvar diófájának egyetlen termését sem.

Az utca neve megegyezett azéval, amelyikben felnőttem, a házszám pedig édesanyám születési évének második fele volt. A családnak három gyermeke volt, épp, mint minálunk. S az udvaron ott állt a diófa, elém gurította termését, én meg már végképp azt éreztem, hazataláltam. De ahogy telt az idő és múlt a varázs, be kellett látnom, hogy nem költözhetünk a világ végére, ahová úttalan utak vezetnek. Hiába minden jel, az észérvek legyőztek. Mégis, nehéz volt felejteni. A következő otthonokban ezt a házat kerestem, vagy talán csak azt a hangulatot.

Sokszor uralkodott el rajtam az érzés, hogy talán nem kellene erőlködni, hogy nincs még itt az ideje, hogy majd jönni fog, ha jönnie kell. Volt, hogy egy-egy látogatás között hetek vagy hónapok teltek el. A saját tapasztalatokból már körvonalazódni látszott, hogy mire vágyunk és hol, mi az az álom, amiért hajlandóak lennénk egy életen át törleszteni. És túl sokszor ért utol a félelem és a bizonytalanság, hogy talán vakmerőség az egész: házat venni alapok nélkül. Mert nekünk itthon csak ennyi maradt: reményből, hitből építkezni, hogy lesz még jobb, lesz még biztosabb, és sosem fog összedőlni. Olyan házat kell találnunk, ami ítéletidőben is biztos bázis lehet, de nemcsak ő fog védeni minket, nekünk is védenünk kell őt az égi és a földi csapásoktól.

(folytatása következik)