Hiszen a hasonszőrűek is hányszor tapossák egymást – meg másokat is persze – a sárba, hogy előrejussanak, közelebb a szaftos falatokhoz. Legyenek azok emberszabásúak nagy mellényben vagy varjak dolmányban.

Először is keresnek egy halódó vagy már kimúlt, netán kinyírt egyedet. Saját fajtájukból is lehet, vagy valami rokon nemzetségből, nem finnyás se madár, se ember. Aztán, ha már nem képes a talajszintről felemelkedni, vagyis védekezésre képtelen a célpont, becserkészik, rátelepednek, és elkezdik módszeresen tépkedni még tán ki sem hűlt testét.

Ha jönnek a haverok, idővel nekik is enged a fő-fő borzoska finom falatokat, de előbb ő veszi magához, ami jár – ha a cimbora túl mohó lenne, jön a veszekedés és a szájkarate.

Előbb-utóbb persze mind jóllakik, teletömi bendőjét, még úgy is, hogy közben minduntalan figyelni kell a környezetükre, nehogy lecsapjon valami még nagyobb jószág rájuk: varjaink esetében egy autó, az embereknél pedig mondjuk a NAV – vagy még inkább a független, tényfeltáró sajtó.

Az egyre fogyó tetemhez azért vissza-visszatérve többször is megszedik magukat a haverok, s végül, amikor már nincs mit kizsigerelni belőle, lazán odébbállnak, áldozatukat magára hagyva, a következő étkezésre várva.

Na, most ezeket a varjúpajtásokat momentán épp el-, illetve lekaptam.. Lencsémmel. És a másokon lakmározó magyar ember haverokkal mi a helyzet? Ugye, őket is eléri a végzetük?