A Kálvária Presszó terasza. Nincs máshol hely, ezért ült az asztalomhoz. Ő háttal a napnak, vele szemben én. Hunyorgok. A sörösüvegről kapargatom a címkét. Lopva az órámra pillantok. A buszom harminc perc múlva indul. Beszélgetünk. Pontosabban ő beszél. A bemutatkozás elmaradt, egyből belekezdett a mondandójába. Először az időjárást szidta, milyen meleg van. Most azt ecseteli, hogy ő már eljutott életének abba a periódusába, amikor az ember már csak arra vágyik, hogy homokos vízparton feküdve, félrészegen nézze a hullámokat meg a vitorlásokat, és a nyugágyában érje a végzet. Salgótarjánban vagyunk.

Ezt ki is akarom mondani, de nem jutok szóhoz. Az imént még a halálról beszélt, most meg azt próbálja beadni nekem, hogy vállalkozó, és négy lakása van Pesten. Cipője, nadrágja szakadt, inge pecsétes. A fogai és az ínye is elszíneződött. Látni rajta a fekete foltokat, amikor beszél. Főleg amikor az adórendszer banalitásait sorolja, mert vicsorog. Rongyos brifkója folyton a keze ügyében. Hiába mondja, hogy volt már benne nyolcmillió forint. Kételkedem abban is, hogy a lakásokért az ingatlanosok összesen száznyolcvanmilliót akartak adni. Miért nem fogadta el az ajánlatukat, kérdezem.

Azért, mert ha az ingatlanosok ennyit akartak adni értük, akkor valójában mennyit érhetnek? Ő bukni nem fog, akkor inkább rohadjanak szét azok a lakások. Leszarja. Semmi pénzért nem költözne egyikbe se. Az a bűz, az a sok ember, ami Pesten van, ki szereti azt? Ő itt van otthon, az isten háta mögött. Itt a maga ritmusa szerint élhet. Soha nem szerette, ha megmondták, mit csináljon. Ezért lett vállalkozó. Meg tudom ezt érteni?

Bólintok. Kérdezem, mivel foglalkozik. Nem árulja el. Vállalkozó, vállalkozó, ismételgeti. Áhítattal ejti a szót. Mintha varázsige lenne. Vagy egy Rockefeller-féle folyószámla jelszava. Mielőtt önmaga ura lett, rendőrőrnagyként szolgált. Állítja, hogy a felettesei szerették volna, ha bíró lesz belőle, mert becsületesen végezte a munkáját. De ő visszautasította az ajánlatukat. Rendőrként megtanulta, mindenkinek a zsebében elfér még néhány bankó. Ő tisztességes akart maradni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ember függetleníti magát mindenféle szervtől, és odafigyel a dolgaira.

Egy férfi lép az asztalunkhoz, leül. Girnyó, szólítja meg a velem szemben ülőt, adjál már tüzet. Alkalmi beszélgetőpartnerem, akinek már a nevét is tudom, gyufát vesz elő. Negyed óra múlva indul a járatom, öt perc sétára van a buszállomás. Kiiszom a sörömet, rágyújtok. A Girnyó melletti férfira nézek. Ő sem mutatkozott be. Izzad. Csörög a telefonja, felveszi a szemüvegét, a kijelzőre néz. Megrázza a fejét, elutasítja a hívást.

Hol lakok, kérdezi Girnyó. Karancsalján. Volt ott egy háza, kiáltja. Hol, kérdezem. Melyik részén lakok a falunak? Karancslapujtő felé az utolsó utca balra, abban a második ház. Esküszöm? Igen. Hát, basszam meg, kicsi a világ, mert az volt az övé!

Felnevetek. Az ismerőse is. Girnyó a jobbját nyújtja. Kezet fogunk. Szorítja a tenyerem, röhög, nem ereszti a kezem, csak rázza, lassan, megfontoltan, mintha fontos üzletet kötöttünk volna. A házat harminc éve építették a szüleim. Soha nem volt másik tulajdonosa. Az órámra nézek. Több a közös bennünk, mint elsőre látszott, mondja Girnyó.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.