Sok tanács jött, számtalan, s én mindet örömmel fogadtam. Szükségem volt azok tapasztalatára, akik ismerik a településeket, az ottani falusi létet. Váratlanul ért, hogy többen azok közül, akiknek elárultam, hogy házat keresünk, segítő kezet nyújtottak. Küldték és mondták, amit hallottak, láttak, én pedig minden alkalommal megilletődtem a figyelmességüktől. Ilyen ajánlás volt elsők között a verpeléti ház is. A fotókról sugárzott a ház melegsége, de ekkor már nem mertem hinni pusztán a képeknek, saját szememmel is látnom kellett: mihamarabb, mert sejtettem, hogy nincs idő, ez az otthon pillanatok alatt el fog kelni.

A férjemet várva egy parkolóban kértem gyorstanácsokat a családtól, mire kérdezzek rá, mit fontos tudni. Szükség volt tapasztalataikra, mert sokszor kevés az itt-ott fellelhető cikkek tanulsága. Aznap mi voltunk legalább a nyolcadik érdeklődők a háznál, pedig az előző nap estéjén tették ki a hirdetést. Fáradságuk ellenére mégis kedvesen fogadtak minket és maguktól elmondtak mindent a házról. Gondos, kétkezi munkával újították és folyamatosan karbantartották az évek alatt, s az ára mindennek ellenére alacsony volt – a többihez képest. A hirdetés képei itt sem adták vissza a valóságot, csakhogy a valóság ez esetben még szebb volt.

Aznap este úgy hajtottam álomra a fejemet, hogy már azt terveztem, melyik lesz a gyerekszoba, hol rendezzük be a férjem dolgozósarkát. A látogatás másnapjának reggelét is ezek a gondolatok uralták: újra és újra megnéztem a hirdetés képeit, akárcsak egykoron, a lakáskultúrás kartonpapírra ragasztgatott fotókat. Aztán jött a hideg zuhany: a ház elkelt. Hihetetlennek tűnt, hogy alig több mint egy nap alatt valaki meglátta, megszerette és meg is tudta venni. A levertség után jött az elfogadás, majd napokkal később az újabb csoda: a házat ismét hirdették. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez a ház minket szeretne, minket vár, mégsem így lett. Azóta már valószínűleg új tulajdonosának lett kényelmes otthona.

Ez egy olyan ház volt, amibe – ahogy mondani szokás – csak be kellett volna költözni. S ugyan van az a másik szép mondás, mely szerint amit fel kell újítani, azt legalább a saját ízlése szerint alakíthatja az ember, sajnos ebben már eléggé szkeptikus vagyok. Mert az ízlés szerinti átalakításnak van egy sokszor megugorhatatlan korlátja: a pénz, ami az átalakításra marad. A felújításnál sok esetben a lakhatóvá tétel emészti fel a legnagyobb összeget, az a kicsi, ami marad, mehet a többire. Amire meg nem futja, az rámarad az évekre: „majd idővel” – szinte hallom is a szavakat, miközben az ottlakók már nem is reménykednek abban, hogy eljön az az idő.

Sokan mondanak sokfélét: például azt, hogy a házzal mindig csak a munka lesz. Nem a munkától félek, hanem attól, hogy lesz-e mivel dolgozni. Attól, hogy futja-e majd, hogy úgy mondjam, az ízlésre. De ekkor még mindig nem ez volt a legégetőbb kérdés, hanem az, hogy van-e egyáltalán kilátásunk egy szép, vagy szebbé tehető otthonra.

(folytatása következik)