Lakatot tesz a parkolóbehajtó előtti rácsos vaskapura, megfordul, és tömni kezdi a pipáját. Felnéz, ráharap a szárra, és arra gondol, mennyire csúnya ez az épület. Sokkal jobban nézne ki a piac, ha csak a parkolóból meg a standokból állna. Akkor a kutyák is nyugodtabban lennének. Ugatnak, nyüszítve kaparják a Vásárcsarnok ajtaját, ha felfigyelnek a patkányokra.

Begyújtja a pipát, visszafordul. Megrángatja a lakatot. A rácsokon át néhány percig a várost nézi, majd sűrű füstfelhőket eregetve az őrhelyéhez sétál. Az apró konténerben priccs, kis méretű hűtő, asztal, rajta tévé. Bekapcsolja a készüléket. Kivesz egy doboz sört, nyakához szorítja, így ellenőrzi, eléggé lehűlt-e. Bámulja a képernyőt, iszik, pöfékel. Az utolsó korty után összenyomja a dobozt. Feláll, elindul a kenel felé.

A kutyák örülnek neki. Ugrálnak körülötte, nyalogatják a kezeit. Már akkor itt dolgozott, amikor tíz éve idehozták a két kuvaszt. Ő a gazdájuk, mondhatni. Reggel és este tőle kapnak enni, elfogadják főnöknek. Domináns pozícióját úgy alakította ki, hogy három éves korukig nyúlkált a táljukba, miközben ettek, és ha morogtak, odacsapott. A sötétebb szőrű gyorsan behódolt. A világosabb a keményebb. Az egy idő után már nem evett, ha a férfi mellette volt. Csak akkor vetette rá magát a tálra, miután a gazdája visszament az őrhelyére. Ez sokáig aggodalommal töltötte el a portást, de végül elfogadta az állat büszkeségét. Sőt, idővel hálát kezdett érezni a világosabb szőrű kuvasz iránt.

Az etetés után sört bont. Kiüríti a pipáját, újratömi. Körülbelül az ötödik doboz előtt magához veszi az elemlámpáját. Kiáll az őrhely elé, fütyül. A kutyákkal együtt végigjárja a piacot. Minden rendben. Soha nem történik semmi. Visszaérve kikapcsolja a tévét, alszik. Ki akarna ide betörni? Az egész Vásárcsarnok üres. Hajnalban telik meg áruval. Akkor érkeznek a hentesek, a pékek, az első beszállítók. Addig a patkányoké a terep.

Korábban nem aludt műszakban. Mikor a kuvaszok kicsik voltak, és ő éjszakánként egyedül járta körbe a piacot, felfigyelt valami különös, surrogásszerű hangra. Koppanásokat is hallott. Először azt hitte, betörők. Feltépte a Vásárcsarnok ajtaját, elemlámpájával gyorsan végigpásztázta a tágas belső teret. Húsz-huszonöt patkány szaladt szét a fényre. De még mindig hallotta azt a hangot. A koppanásokat is. Fentről. Felemelte a lámpát. Madarakat látott, rengeteg madarat. Csapkodó, zavart galambokat, akik bent ragadtak vagy itt fészkeltek. Ijedten szálldostak mindenfelé a sötétben, neki a falaknak meg a tetőszerkezet csupaszon hagyott fémgerendáinak, amin rágcsálók szaladgáltak. Hosszú ideig nem hagyta nyugodni a látvány. Álmaiban is látta a fénykörön átzuhanó szárnyakat, a fel-felvillanó patkányokat.

Az egyik éjszaka az őrhelyén bámulta a tévét, amikor fülsüketítő ugatásra lett figyelmes. Hiába füttyentett, a kuvaszok nem jöttek. A Vásárcsarnok ajtajánál talált rájuk. A sötétebb egyből odament hozzá, de a világosabb mintha nem is hallotta volna a portás hívását. Csak ugatott, kapart, tajtékzott. Szólítgatta, hiába. A portás mégsem haragudott. Visszament az őrhelyére, kikapcsolta a tévét, és elaludt.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.