Reggel még pizsamában vittem le a kutyámat, hogy elvégezze dolgát, és azt mondtam, oh milyen kellemes idő van, alszunk még egy pár órát és utána el is megyünk sétálni az erdőbe. Ennek az erdei sétának már pulóveresen vágtam neki, bár egy vékony kabát lehet, még elfért volna, hiába szemerkélt nagyon halványan az eső – kibírjuk ezt. A délutáni sétánál viszont már dézsából öntötték azt a bizonyost, rajtam széldzseki és gumicsizma, a szőrösön pedig esőkabát. Sokáig nem voltunk lent, mert se a járdán, se a füves részeken nem úsztuk meg az elsüllyedést, ez pedig így egyikőnknek sem tetszett, választottuk inkább a négy fal unalmát.

Este jött el az igazi döbbenet, amikor annyira lehűlt a levegő, hogy magamnak előbányásztam a téli kabátot, kötött sapkát, az ebnek pedig a garbós nyakú, téli, kívül neoprén, belül polár ruháját. Ezúttal sem sikerült kiviteleznünk egy hosszú és tartalmas sétát, mivel a ruháinkon is átfújt a szél, és csak hunyorogtunk egymásra, hogy ez így nem lesz jó, a panelproliság a biztos most, uzsgyi hát felfelé.

Tudom én, hogy a május esős lehet, de hogy ennyire hideg is? Ha elmegyek valahova, mindig van nálam egy kabát, sál és sapka azokra az esetekre, ha az időjárás egyik pillanatról a másikra meggondolná magát. Kezdem azt hinni, hogy a kabátjaimat felruházhatom a négyévszakos jelzővel, ami persze csak félig vicces, hiszen nem így kellene ennek lennie.

Nemrég láttam egy rajzolt képet arról, hogy valaki a kandallóban ropogó tűz mellett eszegeti az idény gyümölcsét: az epret. És akkor ilyenkor mégis mi van? Nem a természet őrült meg, pusztán reagál arra, ahogyan az emberek nem veszik figyelembe őt. Remélem, kigyógyítjuk az időjárást bipoláris mivoltából hamarosan. Igen, mi.