Egyetlen háziállatom, egy kékszínű betta, Stuxi, akivel – ahogy már említettem – régóta együtt élünk kettesben. Ám nem volt ez mindig így.
Mészárlás az akváriumban
A kezdő haltartóknak ugyanis olyan problémákkal kell megküzdenie, mint az algásodás, a kajamaradékok eltávolítása és hasonló finomságok. A legjobb megoldás általában erre egy másik kis élőlény bevonása lehet. A legtöbben az úgynevezett „alganyalót” választják erre a célra. Én azonban valami egzotikusabbat akartam.
Egy ismerősöm négy felesleges kék garnéla rákocskát ajánlott fel takarítónak. Nagyon örültem nekik, hiszen még színben is passzoltak a halamhoz. Már itt a kezdeteknél lehetett sejteni persze, hogy Stuxi nem igazán vendégszerető hal, tekintve, hogy az újonnan érkező növényre is rátámadt. Reális félelemmel kérdeztem tehát: nem lesz-e baja a garnéláknak, ha berakom az egyeduralkodó bettám mellé? Nem, nyugtatott meg az ismerősöm, ezek már nagyobb fajták, a betta csak olyan dolgokat eszik meg, amik elférnek a szájában – több fórum is írt egyébként hím betta és garnélák zavartalan együttéléséről. Általában és elvileg tehát működnie kéne.

Nyikos Mónika
Az én kicsi halamra azonban rendkívüli módon jellemző a betták területvédő tulajdonsága. Az akvárium csak az övé, és senki másé (jó, engem enged takarítani, de ez a maximum). A garnélák tehát érkeztek. Ahogy azt illik, megtörtént a beszoktatás, majd kiengedtem őket Stuxi mellé. A pici garnélák pedig amint talajt értek, rögtön elkezdték kotorni a kis lábacskáikkal az aljzatot. Máris! – gondoltam én, tudják mi a dolguk. Aztán jött Stuxi. Örültem eleinte ennek is, merthogy milyen kedves tőle, hogy ismerkedik, mennyire aranyos már, hogy ilyen közelről szemügyre veszi őket… Aztán… Hé, te mit…?! Nem mész onnan? Ez most komoly? – igen, ordítottam egy hallal, hogy ne mészárolja le az új jövevényeket. Stuxit persze nem igazán érdekelte a kétségbeesésem. Élvezte, hiszen vadászhatott.
Először elkapta az egyiket, nem sokat problémázott azon, hogy nem fér a szájába, egyszerűen darabokra tépte – így már elfért. Hamar rájött, hogy így nagyon gyorsan vége lesz a mókának, a második ráknak ezért már csak pár lábacskáját cibálta le, majd visszadobta az aljzatra, hogy még tudjon vele „játszani”. Vegyes érzésekkel figyeltem: egyrészt sajnáltam a rákokat, másrészt büszke voltam a halamra, hogy milyen profin csinálja. Elbújt és lecsapott, mint a kígyó.
Aztán két napig büntiből nem kapott enni. Stuxinak azóta nincs lakótársa.