Benyomultak. Volt, aki erős testalkatával azonnal a bejáratot zárta el, a másik a hátsó kijárat torlaszolására szolgált, a képzettebbek pedig azonnal a pult mögött teremtek, és sakkban tartották a személyzetet, közülük pedig a legképzettebb hölgy azonnal kézrátétellel lefoglalta a pénztárgépet, mint egykoron Petőfiék a Landerer és Heckenast nyomdagépét. Nem kétséges, így kell ezt csinálni, hogy a vélhető bűn el ne illanjon hirtelen!

Az akció idejére persze befagyott minden rendelés és éppen készülő fizetés, így aki menni akart, az maradni kényszerült, akinek meg még ihatnékja támadt, az szomjan maradt. Van ez így, ha ellenőrzés, akkor ellenőrzés, rend a lelke mindennek, pisilni pedig közben is el lehetett menni, tehát szabadság van a hazában.

Ám hosszúra nyúlt az akció, s a szomjan maradt közönség elkezdte szórakoztatni magát. A presszópublikum első nyílt színi tapsát az a konszolidált ifjú érdemelte ki, aki a pulthoz settenkedve az éppen nagyban ellenőrző hatósági hölgynek odasúgta, hogy kérek három korsó sört, majd kissé hátrafordulva öblösebben hozzátette: de számla nem kell!

Az első háborgó hangok akkor erősödtek, amikor az ellenőrzés harmincadik percében az ötfős személyzetből kettőt hazaküldött a hatóság, mert már rég lejárt a munkaidejük. A kabátjukat magukra ráncigálva távozó pincérfiúk távozásukkor azt hallhatták, amint a presszónép odakiabál a hatósági embereknek, hogy „ne csináljátok már, hát imádnak a srácok túlórázni, mert a magyarok élnek-halnak a túlóráért, a kedvükért hoztátok a rabszolgatörvényt!”

Az tény, hogy a hatóságnak, amikor végzi a dolgát éjjel egy és kettő óra között egy italozóhelyen, s az ajtónállói nem mehetnek ki pisilni, mert nekik az a kredencdolguk, hogy rendületlenül álljanak a bejáratnál, szóval a hatóságnak sem egyszerű. Különösen annak a hölgynek, aki még mindig a pénztárgépet tartja túszul, de már egy ideje az akciót lezáró jegyzőkönyvet írja kézzel, papírra. Az ellenőrzés ötvenedik percéhez közeledve egy újabb szomjas vendég odabátorkodott a pulthoz, s megszólította a hatósági hölgyet: „Kiskezitcsókolom! Mit tetszik írni? A Háború és békét?” A kedvelt szórakozóhely klasszikus műveltségű irodalombarát közönsége újra tapsviharban tört ki.

Aztán helyes és fontos, bár időben nagyon elnyúlt dolga végeztével a hatóság eltávozott, senkit atrocitásos sérelem nem ért, történetünk pedig természetesen fikció, akik akkor éppen ott voltak, azok pontosan tudják.