„Ő volt Midland Cityben az egyetlen nemzetközi hírű emberi lény. Ő volt Mary Alice Miller, a kétszáz méteres női mellúszás világbajnoka. Még csak tizenöt éves – mondta Bonnie. (…)

És Bonnie MacMahon elmesélte Beatrice-nek és Karabekiannak, hogy Mary Alice apja (…) már nyolc hónapos korában megtanította Mary Alicet-t úszni, és hároméves kora után naponta legalább négy órát úsztatta.

Rabo Karabekian elgondolkodott ezen, aztán hangosan, hogy jó sokan hallják, azt kérdezte: – Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?”

(Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije)

Idén eléggé el lettünk eresztve sporteseményekkel. Volt labdarúgó Eb, úszó Eb, kézilabda Eb, gördeszkás Eb.

Olimpia, aztán úszásból Rövidpályás Országos Bajnokság, a sportműsorok bejáratos megszakértői már a válogatott kijutási esélyeit latolgatják a ’26-os vébére. Emiatt érezte a cím alatt feltüntetett negyedvonalbeli, dilettáns szerző indokoltnak összeállítani eme hitvány kis szösszenetet.

Átlag János ül a kanapén, kezében hideg sör. Nézi a kedvelt sporteseményt. Sorsának alakulása talán még szerencsésnek is mondható k-európai mércével, de messze elmaradt mindahhoz képest, amire fiatalsága teljében aspirált. Arra gondol, hogy középsuliban neki is milyen jól ment ez a sport, mekkora flow volt játszani, és akkor persze még nem tudta, hogy életében utoljára kap az egyéni teljesítménye miatt tiszteletet a környezetétől. Ha kicsit többet edzett volna, többször kel hajnalban és kevesebb házibuliba megy el, talán neki is összejöhetett volna a sportkarrier. A fenébe is, biztosan! Az Edző bá’ egyszer meg is ígérte, hogy beteszi a kezdőcsapatba a megyei előselejtezőn, ha elmegy hozzá privát edzésre a hétvégi házába… Profi lehetne, lenne lízingelt Lambója, amit bekólázva összetörhet, utána alkudozhatna a mellette ülő modellcsajszival, hogy mennyiért lenne hajlandó helyet cserélni vele és tanúsítani a bíróságon, hogy ő vezetett. – Mekkora flessdolcsevíta-űberelnökség lenne már!

Pont mint a sportkarrierfilmekből ismerős recept: adott egy nehéz sorsú, de állhatatos fiatal, akiben véletlenül felfedezik az istenadta tehetség szikráját, aztán vasakarattal és szívós, kemény munkával (zenés edzésmontázs), hullámvölgyeken át, szemben a papírforma szerinti esélyekkel és a gáncsoskodó bürokráciával – világklasszis bajnokká válik. Ennyiből és nem egyébből áll a nagybetűs SPORT szellemisége: az emberi küzdőszellem állhatatosságának és a lehetetlennek hitt határok meghaladásának ünnepléséből, ugye? Szinte színtiszta megvalósult meritokrácia, ahol a kiválóság végül mindig utat tör magának, és lenyomja a kölcsönkompetenciákra támaszkodó, kedvezményezett státuszt.

Jánosnak annyi esélye volt fiatalon a sportkarrierre, mint nekem egy édeshármasra az Olsen ikrekkel. Számos okból kifolyólag.

Egy

Aki későn született, takarodjon!

A versenysportok bevezetési korhatára 6 és 8 éves kor környékén zárul be. Emiatt esnek a profi játékosok/versenyzők születésnapjai olyan közel egymáshoz, általában az adott ország ifiligájának a korcsoport-elválasztó dátuma utáni 3-4 hónapra. Bár az ugyanabba a korcsoportba tartozó fiatalabb, vagy csak simán nyeszlettebb kölykök elvileg pár évvel később simán utolérhetnék a kiválasztott társaikat, mind erőben, mind gyorsaságban, mind ügyességben. Amazok, abban az időben képzettebb mentorokhoz és több edzési lehetőséghez jutnak, amivel a többiekhez képest behozhatatlan mértékű előnyre tesznek szert. Ez pláne igaz olyan sportokra, amelyekhez spéci pálya, és/vagy drága felszerelés szükséges. (Személyes kedvencem ezek közül az acéldróttal való pöckölődés, amit valamilyen közkeletű tévedés folytán vívásnak neveznek.)

Na mármost a fair playen kívül felmerül itten még egy kínos kérdés. – Manapság jobb érzésű embertársaink körében már elfogadott konszenzus, hogy a színpadi előadóművésszé trenírozott gyermeksztárpalánták kinevelése vagy a gyermekszépségverseny mint jelenség ámblokk kimerítik a gyermekbántalmazás fogalmát, legalábbis annak soft/vanilla változatát. „Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?” Milyen jogon változtatja bármelyik szülő a családi otthont kőkemény edzőtáborrá? A majdani fényes sportkarrier reményében? Mert hát ő tudja, hogy milyen életpálya dukál a csimotájának. Véletlenül sem a saját, be nem teljesült ambícióit hajszolja és vetíti rá valaki olyanra, aki még nem egy érdekérvényesítésre képes, autonóm személyiség.

Kettő

Csipkebokor vessző!

Három

Kalandozások a bioetika szép új, zavaros világában.

A Marfan-szindróma egy olyan genetikai rendellenesség, ami nem sűrűn nevezhető az emberi testben való létezés komfortos módozatának. Többek között különböző szív- és érrendszeri problémák kialakulásának magas kockázatával és rendellenesen laza ízületekkel jár együtt. Továbbá a Marfan-szindróma gyakori tünetei még a törzshöz képest aránytalanul hosszúra nyúló végtagok és azon belül még a kar és láb hosszához képest is aránytalanul hosszú kéz- és lábfejek. Na mármost bár orvosai hivatalosan sohasem erősítették meg (ezt fontos megjegyezni!), de az amerikai úszócsoda Michael Phelpsszel kapcsolatban (akinek a karfesztávolsága hosszabb, mint a testmagassága) néha-néha pedzegették már (minden bizonnyal bejáratos megszakértők), hogy küllemre gyanúsan úgy fest, mintha a Marfan-szindróma enyhe változatában szenvedne. Tegyük fel, hogy így van. – Evvel véletlenül sem szeretném az sugallni, hogy állításom megegyezik a tényleges tényállással, mindez most csak egy elméleti feltevésen alapuló gondolatkísérlet. – Tisztességtelen előnynek számít-e, ha valakinek genetikai okokból ruganyosabbak az ízületei és úszásra alkalmasabbak a végtagjai, ha ez egy orvosi értelemben vett rendellenességből származik? Hogyan egyeztethető össze ez a „Ép testben ép lélek” elcsépelt lózungjával? Van-e esetleg olyan, hogy túl jó adottságokkal bíró paralimpikon? (Akit bővebben érdekel a téma, itt még olvashat róla: Michael Phelps és a Marfan-szindróma: áldás vagy átok?)

Felmerül a kérdés. Mivelhogy ma már a győzelmet a dobogós helytől elválasztó különbség sokszor már csak milliméterekben és töredékmásodpercekben mérhető, szabad szemmel már nem is regisztrálható; az újabb és újabb rekordok hajszolása nyomán lehetséges, hogy eljön majd az a korszak, melyben a versenysportolók a cica, kutyus és egyéb kisállat-kiállítások túltenyésztett díszpéldányaihoz válnak majd hasonlatossá? Jönnek majd a súlyemelők, akik két-három lépésnél többet nem tudnak majd megtenni mankó vagy járókeret nélkül, mert olyan magasra került a testük súlypontja? Az áramvonalasított koponyájú, úszóhártyáskezű, -lábú versenyúszók? Tornászok akik a baglyokhoz hasonlóan hajmeresztő szögekben tudják elforgatni nemcsak a nyakukat, hanem az összes fontosabb ízületüket? Ki tudja? Ha van benne pénz? Business as usual.

Négy

Futottak még.

Minden dobogós helyezettre, vagy profi ligás versenyzőre jut egy rahedli szépreményű fiatal sportoló, aki ugyanolyan keményen próbálkozott, csak valahol, valami nem klappolt. Pedig ő is hajnalban kelt, reggel lenyomott egy edzést, délután suli után még egyet, és korán álomra hajtotta a kis buksiját, hogy másnap megint hajnalban kelhessen és repeat. És ugyanez a végtelenített loop a nagy megmérettetésig. Ő is grammra és kalóriára pontosan betartotta a diétát, edzés után jeges fürdőt vett, oxigénsátorban aludt, és szedte a tizennyolcféle legális táplálékkiegészítőt, amiből kettőt időközben tiltólistára raktak, de még épp időben sikerült leállni velük, hogy a verseny napjára kitisztuljon a szervezetéből. Csak hát túl keményen hajtott, vagy hajtották, volt egy rossz mozdulat, egy elvétett szög vagy ív – egy kis részleges izomszakadás vagy porcleválás, és ennyi volt. Pápá sportkarrier. Mert ha sérülésed nem is egy életre szóló ítélet, ebből a szezonból már kiestél, talán a következőből is, tálán évekbe telne, hogy gyógyulásod után visszanyerd a régi formádat, de akkorra már ott lesz valaki fiatalabb, aki kicsattanóan fitt és ügyesebb nálad. Reméljük, volt B-terved.

Mert bizony nem minden lesérült sportolóból lesz Jason Statham, Till Lindemann, vagy Tom Cruise. (Igazából jobb lenne, ha senkiből se válna Tom Cruise – belőle ez az egy is sok –, tök mindegy, hogy sportol-e vagy sem.)

Ajánlom mindenki figyelmébe a tavalyi megjelenésű Její tělo (Her Body) című cseh életrajzi drámát. A sztori Andrea Absolonová cseh toronyugrónő sorsát követi nyomon, aki a ’96-os atlantai olimpia egyik edzésén súlyos balesetet szenvedett, felépülését követően eltiltották a további sportolástól. Ezután cicis magazinoknak vetkőzött le, hogy fizetni tudja a számlákat. Majd Lea De Mae néven a pornóipar egyik feltörekvő üdvöskéjévé vált. Ám ez a második karrier is idő előtt félbeszakadt, csak most sérülés helyett agydaganat volt a ludas. Élt 27 évet. – Szóval nem egy matinéfilm. (Akit érdekel bővebben: Klág Dávid: A toronyból egyenesen a pornóba ugrott a cseh sportoló.)  

Öt

Pollice verso.

Avval kapcsolatban, hogy különböző politikai rezsimek a történelem széltében-hosszában a saját maguk legitimációjukra használják a versenysportot, nem szeretnék hosszabban értekezni. Ez jól ismert cucc. Jómagam úgy vélem, hogy ilyenkor a sportolók kb. egyenlő mértékben áldozatai és bűnrészesei a fennálló rendszernek. A nagy keggyel sok vesztenivaló is jár: a rendszer őket élő és lélegző, ámde mégis absztrakt szimbólumként gyakorta még inkább tárgyak módjára igazgatja és eldobható húsként kezeli, mint a random kisembert. Fun fact: az antik olümpiákon a kocsihajtó versenyszámban a győzelmi koszorút nem a kocsihajtó, hanem a lovak tulajdonosa kapta. Ennek mintájára az olimpiai aranyakat átvehetné a sportoló helyett az adott országot képviselő diplomata. Klubcsapatok esetén pedig pedig a ligagyőzelmi trófeát az adott tornaklub többségi tulajdonosa.

Közelítve a fókuszt, a kelet-közép-európai kis népeknek sajátos viszonya van a kollektív teljesítményekhez. Evvel kapcsolatban ajánlom továbbá Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címen szerkesztett rövid, gyűjteményes kötetét, de tényleg. Mert ez egy 11×18 centis, „farzsebben elférő” könyvecske, elképesztően megvilágító erejű, maga a betűkbe préselt lux aeterna:

„(…) a nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit (…), addig a legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történeti katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott. Így azután nemzeti materializmusunk is a legnagyobb mértékben értékpusztítónak bizonyult. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendelődött, s mind reális, mind képzelt teljesítményük – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha »a nemzet nevében«, »a nemzet érdekében« történt. Hogy mindez végsőleg a nemzet alapvető morális tartalékait emészti fel, azt – jó materialistákhoz illően – nem akarták észrevenni.” (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)

Mindeme szinte tapintható felemásságra remek példa az, hogy pl. az én generációm tagjai nagyon is jól tudják, hogy a magyarság legnagyobb modern kori teljesítménye 1999 áprilisában volt, amikor az ORTT lenyomta Son Gokut. Hiszem Gokut se azelőtt, se azóta nem sikerült ilyen tartósan legyőzni. És az emlékezet örömkönnyei gyöngybe merevítették-e ezt a csodálatos pillanatot? A válasz: nem. Nem éneklik meg dalok. Nem készült róla négyrészes Netflix dokusorozat. Hosszú évek, évtizedek óta várom az egész estés rajzfilmet, vagy legalább egy képregényt az epikus harcról, amiben az egyenedzőruhát viselő, kipattintott ORTT-dolgozók megküzdenek Gokuval, Vegitával, Piccolóval, Roshival és a többi ikonikus karakterrel. De még egy francos szoborcsoportot se emeltek a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság előtt. Szégyen. (Némely eretnekségre hajlamos elhajlók fennen hangoztatják, hogy a magyarság legnagyobb eredménye 2012 szeptemberében volt, amikor a BME-re kivonuló TEK hasonlóan epic módon legyőzte Luke Skywalkert. Ám az effajta túlzó híreszteléseknek nem szabad hitelt adni.)

Öt és fél

Nárciszok hullámvölgye.

Annak részletezésére nem kívánok leütéseket pocsékolni, hogy a befutott versenysportolóknak is – hasonlóan más ország-világra szóló hírességekhez – hajlamos megzakkanni az egója, ami mentálhigiénés szempontból eléggé a „Tízből kilenc pszichológus nem ajánlja”-kategóriába esik. Mert a hozzájuk köthető bulvárhírek kb. 80 százaléka általában ilyesmiről szól. Nekem egyik személyes kedvencem George Foreman bokszoló legenda, aki mind az öt fiát magáról nevezte el a következő sorrendben: George Foreman Jr., George Foreman III., George Foreman IV., George Foreman V. George Foreman VI., és a lányai közt is van egy Georgiana. Ja és amúgy Usain Bolt lányát Olympia Lightning Bolt-nak hívják…

Csak ennyit szerettem volna.

Bocsáttassék meg.