Dr. Varga Zoltán, a Debreceni Egyetem professzor emeritusa eddigi pályája során rengeteg új lepkefajt fedezett fel. Számos országban végzett terepi kutatásokat, a Himaláján ötezer méter magasságban vizsgálta az ottani faunát. Közel harminc tanítványa szerzett tudományos fokozatot, korábbi hallgatói közül sokan pedig a természetvédelemben és a közoktatásban helyezkedtek el. A nemzetközileg is elismert, Széchenyi-díjas biológus professzor, aki idén ünnepelte a 81. születésnapját, a Debrecinernek mesélt többek között a fiatalkoráról, külföldi útjairól, a hazai természetvédelemben játszott szerepéről, tudományos és oktatói munkájáról, valamint a Természettudományi Múzeum költözéséről is.

Mikor döntötte el, hogy az élővilággal szeretne foglalkozni?

Gyermekként átéltem a második világháborút, méghozzá eléggé közvetlenül. Azt a Vasvári Pál utcai házat, amelyikben laktunk, bombatalálat érte. A pincében voltunk édesanyámmal, édesapám nem volt velünk, mert behívták a légoltalomhoz. A ház egy része teljesen beomlott, a lakás nagy része elpusztult. Állítólag, amikor a szirénák felhangzottak, az édesanyám kirohant a kertbe és felszedett engem, mert valahol a kert végében bóklásztam, bogarakat, szöcskéket szedegettem. Ennek a bombázásnak a nyoma benne van jelenleg is az idegrendszeremben: ha váratlan, erős zaj ér, önkéntelenül összerezzenek, ezt nem tudom megakadályozni.

Hány éves volt a bombázáskor?

Ötéves voltam. Sok mindenre már csak homályosan emlékszem. A háború után a Poroszlay utca 19. szám alatt laktunk. A házat Péter Zoltántól, a Református Kollégium igazgatójától béreltük. Rajtunk kívül ott laktak még az anyai nagyszüleim, valamint egy ideig a nagyszüleim két fia is. A legfiatalabb ifjú, a későbbi agrokémikus-talajtanos professzor Máté Ferenc 91 éves korában éppen az elmúlt hetekben hunyt el. A két nagybátyám csekély korkülönbsége miatt olyan volt, mintha lett volna két idősebb testvérem. Különösen Feri bátyám volt rám hatással, mert ő is a természet iránt érdeklődő ember volt. Még a gimnáziumi tanulmányaik idejéből volt egy szép rovargyűjteményük. Látva azt, hogy érdeklődőm az ilyen dolgok iránt, valamilyen családi alkalomból ezt én megkaptam. Ennek az ajándéknak a hatására szinte belecsöppentem abba a helyzetbe, hogy rovarokat gyűjtök, rovarokat határozok. A háznak ráadásul hatalmas kertje volt változatos élővilággal, az orgonabokrokra különböző lepkék és hártyásszárnyúak olyan tömkelege járt, amelyről manapság legfeljebb álmodni lehet. A Libakertben akkoriban tanyaszerű kis „települések” voltak nagy kertekkel, kisebb mezőgazdasági táblákkal. Ezen az útvonalon jártam a Füvészkert utcai általános iskolába, ahol szintén lépten-nyomon találkoztam az élővilággal.

Az érettségijével egyidőben jelent meg az első tanulmánya. Ekkora munícióval vértezte fel a Fazekas Gimnázium?

A gimnáziumban nagyon jó biológia és földrajz tanáraim voltak, tehát abból a két tárgyból, amelyek a legközelebb álltak hozzám. Biológiából akkoriban nem volt tanulmányi verseny, úgyhogy kvázi belekényszerültem, hogy földrajzból legyek országos második. Az említett tanulmány megjelenésének egy érdekes előzménye volt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy bejárhattam a Természettudományi Múzeumba. Még amikor a lakásunk elpusztult, édesapám szigetszentmiklósi bátyja, egy megbecsült háziorvos fogadott be bennünket átmenetileg, a háború idejére. Később az iskolai szünetekben gyakran eljárogattam hozzá. Szigetszentmiklósról HÉV-vel bejárni Budapestre, és onnan bemenni a Természettudományi Múzeumba nem volt már nagy dolog egy hozzám hasonló gimnazista számára. Ott a gondjaiba fogadott engem az eredetileg történész-levéltáros végzettségű dr. Kovács Lajos, édesapám jó ismerőse. Lajos bácsi fölbiztatott arra, hogy a Nagyerdő környékén gyűjtött lepkékből állítsak össze egy faunalistát, próbáljam elemezni szakirodalom alapján. Így az érettségivel egyidőben a Magyar Rovartani Társaság folyóiratában már megjelent az első cikkem.

Miért választotta kutatási terepének az Aggteleki karsztot?

Biológia-földrajzosként az első évünk után volt egy kéthetes földrajzi terepgyakorlatunk, ahol megismertük az ottani természetet. Amikor a végzés után a társaság szétszóródott, egyedül kezdtem el járni a határ közelében lévő Jósvafőre, az ottani karsztkutató állomásra. A következő, a Rovartani Közleményekben megjelenő munkáim már erről a vidékről szóltak. Ezek között voltak olyan adatok, amelyek Magyarországon teljesen újak voltak. Ezen a karsztvidéken a Kárpátok közelségének hatásai érződnek éghajlatban és növényvilágban is, így a hozzájuk kötődő rovarvilágban is. Ráadásul kifogtam egy olyan időszakot az 1960-as években, amikor egy kisebb lehűlési periódus volt. Ebben az időszakban fénycsapdás vizsgálatokat folytattam, amelyek azt mutatták, hogy a fauna mozgásban van: lejjebb húzódik, visszahúzódik. Pontosan azért lényeges, hogy itt egy határon átnyúló védett terület van, mert így ezeknek a mozgásoknak nincs akadálya. Ennek egyébként a leglátványosabb jele, hogy rendszeresen átkóborol egy-egy medve, valamint, hogy már a múlt század utolsó évtizedeiben is ott voltak a farkasok. Lőtték is őket illegálisan.

Sok volt az orvvadász azon a környéken?

Tanúja voltam, hogy átjártak a csehszlovák oldalról szarvast lőni. Nyári hónapban, másfél kilométerre a határtól láttam egy gyönyörű szarvasbikát lelőve. Le volt húsozva úgy, hogy a lapockáját és az egyik combját szedték le róla. Mivel siettek, azt a combját, amin feküdt, otthagyták. Olyan tömegű légynyűvet és mindenféle temetőbogarat, dögbogarat egy tömegben még életemben nem láttam, mint ezen a szarvashullán. A Ménes-völgyben egyszer találtam egy hurokkal megfogott muflont is. Az anyaállat fel volt fúvódva, a szopós báránya pedig ott rítt mellette, nem volt hajlandó otthagyni.

Egy önről szóló korábbi írásban olvastam, hogy a munkássága hozzájárult az Aggteleki és a Bükki Nemzeti Park megalapításához. Hogyan történt ez a hozzájárulás?

Mind a két területre jártam egyetemi hallgató koromban anyagot gyűjteni. A Bükki Nemzeti Parknak lényeges botanikai kutatási előzményei voltak. Egy többéves vegetációtérképezési programot hajtottak végre, nagyon jól feltárták a későbbi nemzeti park magterületeként szolgáló Bükk-fennsíkot. Mi is készítettünk egy természetvédelmi felmérési anyagot az ökológus professzor Jakucs Pállal és Simon Tibor botanikus professzorral. Ennek az alapján alakították ki, hogy a nemzeti parkban melyek legyenek a fokozottan védett területek és a pufferzónák.

Az Aggteleki Nemzeti Park először tájvédelmi körzetként volt kijelölve, a Bükki Nemzeti Parkkal egy igazgatóság alá tartozott. Simon Tibor még az 1980-as években kapott egy kétszer öt évre szóló támogatást természetvédelmi területek feltárására. Ez kiszámítható kutatási lehetőséget adott számunkra, amely kutatás aztán megalapozta, hogy a két terület nemzeti park legyen, valamint a határon átnyúló Zempléni Tájvédelmi Körzet és a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet kialakítását is lehetővé tette. Az volt a koncepciónk, hogy határon átnyúló természetvédelmi hálózatot kell létrehozni. Később tulajdonképpen erre lehetett építeni a Natura 2000 hálózatot is. Az ezzel foglalkozó európai uniós tudományos bizottságnak a rendszerváltást követően tíz évig a magyar képviselője voltam. A pannon régióra jellemző, európai szinten védett ún. közösségi jelentőségű fajok listáját Borhidi Attila akadémikussal közösen állítottuk össze.

Miért kezdett el a bagolylepkékkel foglalkozni?

A magyar rovartan egyik vezető személyiségének, Kaszab Zoltánnak az 1950-es, 1960-as évek fordulóján sikerült hatszor két hónapot eltöltenie Mongóliában. Mindent gyűjtött, ami él és mozog. A talajcsapdázástól kezdve a lepkehálóig és az éjszakai fénnyel való rovargyűjtésig minden módszert alkalmazott, elképesztő munkabírással. Valahogy úgy alakult, hogy nem volt, aki a bagolylepke-gyűjteményét feldolgozza. Először egy idősebb müncheni kutató vállalta, de ő időközben meghalt. Aztán a bagolylepkék világszerte legismertebb, francia specialistája, Boursin vállalta, de ő is meghalt. Kaszab Zoltán ezért úgy döntött, hogy az én egykori mentoromat, Kovács Lajost kéri fel a feladatra. Ő ezt úgy vállalta, ha ebbe a munkába engem is bevonhat. 1971-ben aztán egy váratlan szívinfarktus következtében ő is meghalt. Így az egész bagolylepke-feldolgozás, mint a Nibelungok gyűrűje, az én kezembe került. Kaszab Zoltán és a müncheni zoológiai gyűjtemény támogatásával 1972-ben, közvetlenül a kandidátusi fokozat megszerzése után Humboldt-ösztöndíjjal kimehettem Münchenbe, feldolgozni az anyagot és további kutatásokat végezni.

Milyen hatást gyakorolt ez a pályafutására?

Hatással volt a gondolkodásmódomra. München és Bajorország olyan hely, ahol jelenleg is bőven van természet, elég eredményes természetvédő civil szervezetek is működnek ott. Az, hogy egy ottani állami zoológiai gyűjteményben dolgoztam, tágította a látókörömet is. Münchenben egy élhető világvárosra leltem. Akkoriban nem sokkal egy olimpiarendezés után volt a város. Láthattam, hogy milyen pozitív hatással lehet egy nagyváros fejlődésére az olimpia rendezése. Ezért is háborodtam fel, amikor nálunk politikai célzatú olimpiaellenes aláírásgyűjtés volt.

Később volt egy másik lehetőségem is. Egy Sonneberg nevű, Harz-hegységi üdülőben ifjúsági szimpóziumokat szerveztek, én pedig fiatal oktatóként és tudományos diákköri vezetőként részt vehettem. Ez a szimpózium a már akkor erősen szerveződő nyugat-németországi Zöldeknek volt az egyik bázisa, ahová a nyugat-berlini Szabad Egyetemtől jöttek előadók. Nekem a német nyelvvel a pályám során sohasem volt gondom, ezért értő résztvevőként voltam jelen ezeken a rendezvényeken. Az, hogy a környezetvédelem és a természetvédelem az érdeklődési körömbe került, a németországi útjaimnak is köszönhető.

Ez a két útja volt az NSZK-ba?

Volt egy harmadik is. A Süddeutsche Rundfunknak volt egy híres kvízműsora, amelyen magyarok is részt vehettek az egyetemi KISZ-bizottság engedélyével. Erre beneveztem azért is, mert a Rajna-vidéken volt, nagyon közel a Saar-vidékhez, így Saarbrückenben tudtam találkozni Gustav de Lattinnal, akinek a gondolatai nagy hatást gyakoroltak rám. Ő írt először olyan biogeográfiai könyvet, amelyben a genetikai sokféleség földrajzi eloszlásának önálló fejezetet szentelt. Gyakorlatilag az előfutára volt az 1990-es években kibontakozó filogeográfiai kutatásoknak. Ha valamire büszke lehetek, akkor az az, hogy én voltam a kezdeményezője ezeknek a vizsgálatoknak Magyarországon. Ez nem lett volna lehetséges, ha nincsenek a németországi útjaim.

Hogy sikerült a kvíz?

Ügyességi feladat is volt, ezért a döntőbe már nem jutottam be. Az elődöntőig simán ment, mert mindent tudtam, utána viszont ügyetlen voltam egy páros feladat végrehajtásában. Az egy olasz újságírónak jobban sikerült. A döntő kérdésnél a választ aztán én súgtam neki, ezért ő a díjának egy részét nagyon „sportszerűen” átadta nekem.

Ez mekkora összeg volt?

Érméket adtak, nem pénzt, de Bécsben be tudtam váltani, így némi vásárfiát is tudtam venni a gyerekeimnek. Egyébként az ottani ismerősöktől tudtam meg, hogy állítólag egész Ausztria nekem drukkolt.

Milyen céllal vágott neki a Himalájának?

Nem csak a Himalájának, hanem Észak-Pakisztánnak. 1986-ban és 1988-ban én is kijutottam Mongóliába, nem olyan mélységű kutatóutak voltak ezek, mint Kaszab Zoltáné, de én is hozzátehettem valamit a kutatásokhoz. Ezek után Belső-Ázsia és a magashegységek felé fordultam: előbb Örményország, majd Türkmenisztán, Kazahsztán, orosz Altáj, 1998-ban és 2000-ben pedig Észak-Pakisztán. Egy, az észak-pakisztáni katonai vezetéssel személyes kapcsolatokat ápoló turisztikai kisvállalkozás segített abban, hogy ezt az utat viszonylag biztonságosan tudjuk végigcsinálni. Pakisztán és India közötti, kisebb határmenti lövöldözések ezalatt az időszak alatt is voltak, de a vitatott hovatartozású övezetet elkerültük.

Több kutatóutat a feleségével közösen csináltak végig. Észak-Pakisztán is ilyen volt?

Nem, Észak-Pakisztánt Ronkay Gáborral közösen hajtottuk végre. Iszlám köztársaság, európai hölgyek számára nem annyira biztonságos. A két mongóliai úton együtt voltunk, ahol komoly botanikai anyagot gyűjtött, majd Kazahsztánban és az orosz Altájban is. Ezenkívül a családi, balkáni útjaink voltak közösek. Van egy népszerű könyvem, az Állatismeret. Ennek a képanyagának egy jelentős részét a bolgár tengerparton festettem meg. Egy olyan kempingben táboroztunk, amely azóta már egy nemzeti park része. Egy kempingszéken rajzoltam, festettem az illusztrációt. A könyv után kaptam egy akkoriban komolyabb szerzői díjat: 70 ezer forintot! Ez elég volt arra, hogy egy pár évvel utána elmenjünk egy görögországi körútra. Ezek a terepi kutatások akkoriban teljesen összefonódtak a családi életemmel.

Dolgozik még terepen?

Amennyiben az egészségem engedi, és a koronavírusos helyzet enyhül, nagyon remélem, hogy nem fejeződnek be a terepi kutatásaim. Kazahsztánnak és Mongóliának is lehetne még folytatása. Utóbbit terveztük is, de a járvány miatt nem sikerült végrehajtani. Jelen pillanatban még nem ítélhető meg, hogy a jövőben lesz-e lehetőségünk ezekre a kutatóutakra. Természetvédelmi vonatkozású, a sztyeppei fajokkal kapcsolatos kutatómunkánk folyik még, debreceni és budapesti együttműködésben, valamint tartanak a bagolylepkékkel kapcsolatos kutatásaim is.

Hány fajt fedezett fel az eddigi pályafutása alatt?

A tudománynak újként felfedezett bagolylepkefajok száma 250 fölött van, továbbá 26 új nemzetséget is leírtunk, ami egy magasabb kategória. Ezeknek a leírásoknak egy igen jelentős részét Ronkay Lászlóval készítettük, vele közöltem a legtöbb közös publikációt. Most is megjelenés alatt van egy kötet, amelynek ő az egyik szerkesztője, ebben több közös fajleírásunk is szerepel.

A kutatóútjai során mennyire szembesült a klímaváltozás hatásaival, illetve a biodiverzitás csökkenésével?

Sajnos erősen. Nálunk még jobb a helyzet, mint például Németországban vagy Hollandiában. Az a fajta teljes összeomlás, amiről már nemzetközi folyóiratok cikkei szólnak, még éppen nem következett be, de könnyen lehet, hogy a küszöbön áll. Ezzel kapcsolatban két dologról beszélni kell. Az egyik a deltametrinnel légi úton történő szúnyogirtás, amit hivatalosan az Európai Unió már betiltott, de a belvízi helyzetre tekintettel ezt a tilalmat felfüggesztették. Ez nem szelektív, tehát általános méreg minden rovarra, vízbe kerülve pedig mérgező a halakra és a kétéltűekre is. Magyar kutató mutatta ki, hogy a halaknál kopoltyúnekrózist okoz. A deltametrint vissza kell szorítani és átállni a biológiai módszerekkel történő irtásra. A civil tudatosság itt ugyanolyan fontos, mint most, a maszkhasználat esetében: mindenkinek figyelnie kellene, hogy a saját kertjében, teraszán, esővízgyűjtőjében milyen szúnyogok fejlődnek, az invazív szúnyogok ugyanis elsősorban itt tenyésznek.

A másik a nagyüzemi mezőgazdaságban zajló kémiai növényvédelem és talajfertőtlenítés. Ezek különösen veszélyesek a földben fészkelő beporzó hártyásszárnyúakra, mint amilyenek a poszméhek. A háziméhek esetében is vannak olyan „környezetbarát” szerek, amelyek ugyan nem ölik meg a méhet, de az orientációs képességüket megzavarják. Ilyenek a neonikotinoidok. A méhek egy jelentős része nem talál haza, hanem egyfajta „zombivá” válik. Fontos lenne a beporzók védelme azért is, mert ahol ők megvannak, a ritkább, védett fajok is táplálékhoz jutnak.

Debrecenben született, tanult, és lediplomázása óta a Debreceni Egyetemen dolgozik. Sosem merült fel, hogy máshol folytassa a pályáját? Mi az, ami itt tartotta Debrecenben?

Budapestre pályázhattam volna, talán sikerrel is, de nem tettem. Azokat a kutatási támogatásokat és azokat a fiatal kutatókat, akik itt voltak, nem vihettem volna magammal: ott kellett volna nulláról indítani mindent. Volt ugyanakkor egy pályázatom máshol. A Stockholmi Egyetemen hirdettek egy rovartani tanszéket, ide jelentkeztem. Nem volt még komputerizált világ, nem volt szcientometria, hanem az illetőtől eredetiben bekérték a legfontosabb munkáit, amelyeket egy zsűri töviről hegyire elolvasott és minősített. Ez alapján rangsoroltak egy finn kollégával együtt a harmadik-negyedik helyre. Nem nyertem ugyan, de nagyon sokat tanultam belőle. Ezt követően pedig egy németországi lehetőséget sajnos elszalasztottam. Ezektől függetlenül úgy gondolom, hogy a helyemen maradtam, mert itt egészen a legutóbbi időkig jó pályázataim voltak, sikerült egy populációgenetikai molekuláris laboratóriumot kiépíteni, 28 végzett doktoranduszom lett, tudományos diákköri témavezetőként is megkaptam az ezért járó legmagasabb elismerést. Egy olyan helyen voltam, ahol jól éreztem magam. A 2000-es évektől kezdve nem is vágyódtam el innen. Úgy érzem, hogy továbbra is megbecsült ember vagyok.

Bizottsági elnök még az MTA-ban?

Már nem gyakorlom ezt a funkciót, de tény, hogy sokáig az voltam. Éppen most voltak az akadémiai választások, egy személy csak két cikluson keresztül lehet elnök, én pedig már másodjára voltam a Diverzitásbiológiai Bizottság elnöke. De ilyen idősen az embernek már amúgy is elsősorban azzal kell foglalkoznia, hogy az adminisztratív feladatokból leadjon, és igyekezzen befejezni a már megkezdett dolgait. A diverzitásbiológiával kapcsolatban mindenekelőtt a Magyar Természettudományi Múzeummal kapcsolatban látok megoldandó feladatokat. Rengeteg az elvarratlan szál. Annak ellenére, hogy hivatali helyzetemből kifolyólag, illetve a területen dolgozó kutatóként több irányban folytattam tárgyalásokat, jelenleg is nagyon ellentmondásosnak látom a helyzetet.

Egyetért azokkal a kutatókkal, akik azt mondják, hogy nem szabad a jelenlegi elképzelések szerint elköltöztetni a múzeumot?

Kényszerhelyzet van. A Ludovika épületével kapcsolatban két alapvető tény létezik. Egyrészt van egy szép, korszerű kiállítási épület, és ahhoz csatlakozó néhány hivatal. Ez nem a főépület, hanem egy önálló épület, ahol a kiállítások vannak és egy előadóterem is. Tudtommal nem közölték hivatalosan, hogy ez a kiállítás ebben az épületben meddig maradhat, de Fürjes Balázs kormánybiztos azt nyilatkozta, hogy addig biztosan maradhat, amíg egy új múzeum meg nem épül. A főépületből ugyanakkor egyelőre nincs hová költöznie a gerincesállat gyűjteménynek, az ásvány-kőzettárnak, a feldolgozásra váró anyagokkal teli mélyraktárnak és a Baross utcáról kiköltöztetett könyvtárnak. Van egy antropológiai gyűjtemény is, amely kapcsán értelmes megoldásnak látnám, ha valamilyen módon fuzionálna a Magyarságkutató Intézettel, de nem hallottam még, hogy ez hivatalosan felmerült volna. A nagy értékű herbárium a Nemzeti Pedagógus Kar épületében van, ahol már nincs számára fejlődési lehetőség, de egyelőre nem látni, hogy hová kell majd költöznie. A gerinctelen állatgyűjtemény jelenleg egy gangos bérházban van a Baross utcán, amely 1956-ban szovjet gránáttámadást is kapott, ma sem egy nemzetközi szintű múzeumi épület, teljesen bizonytalan, hogy meddig tartható fenn ez az állapot. A nagy probléma, hogy hol tudnak megfelelő helyet biztosítani egy országos látogatottságú kiállítási épületnek, benne Európa egyik legnagyobb zoológiai gyűjteményével és Közép-Európa egyik legjelentősebb herbáriumával. Nemzeti értékekről van szó. Teljesen megértem azokat, akik féltik ezeket az értékeket, hiszen nagyon nehéz logisztikai feladat ezeknek a mozgatása. Viszont a helyzet úgy néz ki, hogy mivel jelenleg Budapesten senki nem ajánlott fel olyan megoldást, amely lehetővé tenné ezeknek a hosszútávú, biztonságos elhelyezését, ezért szerintem lehetőségként figyelembe kell venni azt, amit Debrecen városa felajánlott.

Mit ajánlott fel Debrecen?

Volt egy megbeszélés, amelyen hatan vettünk részt: a polgármester, az egyik alpolgármester, a kabinetfőnök, az MTA Biológiai Osztály elnöke, a Biológiai Osztály volt alelnöke és a diverzitásbiológiai szakmai bizottság elnöke, vagyis jómagam. Itt került szóba komoly formában a Nagyerdei Kultúrpark melletti volt Loki-pálya hatalmas területe. Sajnos, tudomásom szerint eddig még tervpályázatot sem írtak ki a terület hasznosítására.

2018-ban Széchenyi-díjat vehetett át. Mely érdemeivel indokolták a díj megítélését? Ön is ezeket emelné ki eddigi pályafutásából?

Minden ilyen kitüntetéshez kell valami ajánlás. Az ajánlók általában megkérdezik az illetőt, hogy ő mire a legbüszkébb. Mivel az én laudációm is így keletkezett, furcsa lenne, ha nem értenék vele egyet. Nyilvánvaló, hogy minden laudáció hiányosabb a valóságnál, pláne egy sok évtizedes pályához viszonyítva. Benne volt, hogy megalapoztam a filogeográfiai kutatásokat, hogy ezen a tudományterületen iskolateremtő voltam, de az is, hogy meghatározó szerepet játszottam a magyar és az európai szintű természetvédelemben. Ami háttérbe szorult ezekhez képest, az a mindennapi oktatói munka. Ez a legkevésbé látványos, de mégis talán erre van a legnagyobb szükség.

Egyenlő fontosságúnak tartja a tudományos és az oktatói karrierjét?

Egyértelműen igen. Nagyon sok tanítványom nem tudományos, hanem tanári vagy természetvédelmi pályára ment. Egyszer egy korábbi természetvédelmi vezetőnek, akivel nem volt felhőtlen a kapcsolatom, oda is szúrtam egy természetvédelmi konferencián, ahol nagyon sok tanítványom volt jelen. Azt mondtam neki: „Most láthatod, hogy én milyen rosszindulatú ember vagyok. Tele van a terem a metasztázisaimmal.”

Mit üzenne azoknak a középiskolás fiataloknak, akik fontolgatják, hogy az élővilág kutatására adják a fejüket?

Mindenképpen azt üzenném, hogy ide jöjjenek, a Debreceni Egyetemre. Nemcsak a kutatási lehetőségek miatt, hanem azért is, mert a Biológiai és Ökológiai Intézetben nem hogy békében, hanem eredményesen megfér egymás mellett több generáció. A generációk közötti kontinuitás megvan, az információk átadásában pedig ez nagyon fontos. Véleményem szerint a fenntartható szellemi jólét kulcsa, hogy egészséges információáramlás legyen a generációk között. Ezt mint gyakorló nagypapa, nyugodtan merem állítani.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!