Mikor és mennyi időt töltött Debrecenben? Mire emlékszik vissza legszívesebben? Kapott-e a tájtól olyan szellemi hatást, amely azóta is elkíséri? Mit tart pályája legnagyobb sikerének? Ismeri a város kulturális életét, mi a véleménye arról? Közreműködne annak érdekében, hogy Debrecen szellemi élete tovább gazdagodjék? – ezekről a kérdésekről faggatta a debreceni vonatkozású művészeket a Hajdú-bihari Napló. Szabó Magda író, Lőte Attila színművész, Korondy György operaénekes, Bihari Sándor költő és Mocsár Gábor író válaszolt.

Szabó Magda

Kérdőívük utolsó kérdésére felelek először, amely azt kívánja tudni – „mivel valaha voltam debreceni” –, vállalnék-e közreműködést annak érdekében, hogy a város szellemi élete tovább gazdagodjék. Nem hiszem, hogy debreceniségem – fogalmazzak így – valahai, néhai állapot. Ott születtem, ott nevelkedtem, ott éltem huszonhét éves koromig. Miért volnék attól a ténytől, hogy Pesten lakom, más, mint egy, a fővárosban élő debreceni? Én nem voltam valaha debreceni, hanem ma is az vagyok, s ha szülővárosom szellemi életének gazdagodása érdekében tehetek valamikor valamit, mint gyermekére számíthat rám Debrecen. Hiszen a gyermeke vagyok: a nyelvet, amelyen megformálom a gondolataimat, ott tanultam; az a differenciált szókincs, amely miatt olykor megdicsérnek, szülővárosom gazdag fantáziájú nyelve. Örök számvetésre, szigorúságra, nagy távlatokban való gondolkozásra, az igazság állandó, könyörtelen keresésére szülővárosom lelke tanított. A város egyediségét, különleges geológiai képletét, szelleme ihlető hatását mint írói egyéniségem formálóját érzékeltetem a külföldiekkel, valahányszor az idegen sajtónak nyilatkozom, s a külföldön munkásságomról készült tanulmányok mindig kitérnek annak a szőkébb hazának az ismertetésére is, ahol születtem, hogy kellőképpen meg tudják világítani, hogyan s milyen hatások révén alakult epikai profilom olyanná, amilyen. Nehezen tudom kiválasztani, mire emlékszem vissza a legszívesebben a Debrecenben töltött huszonhét év eseményei közül, hisz nem futó vendég voltam, hanem ottani lakos, s a gyermekkor és a fiatalság minden öröme, szomorúsága a városhoz kapcsolódik. Egy pillanat azért fénylik ki mégis a többi közül, mert döntő jelentőségű volt, csak akkor még nem voltam tisztában ezzel. 1937. április 16-án több más debreceni fiatal íróval együtt Oláh Gábor mutatott be a közönségnek a Csokonai Körben. Az est után a Nagy Magános otthonunkban is felkeresett, s figyelmeztette a szüleimet, ne hagyják lanyhulni íráskedvemet, mert sokat remél tőlem. Ha még élne, elmondhatnám neki, hogy nem kellett csalódnia bennem: amit írok, huszonkét nyelvre fordítják, s huszonkét idegen nyelven töri a fejét a fordító, hogy fejezze ki hűségesen a maga népe szavaival a hajdúsági tájszavakat.

Mocsár Gábor

Hat kérdésre kellene válaszolni – körkérdések a Debrecenből elszármazott írókhoz, művészekhez –, s keresem a hetediket. Ez a hat így, együtt nem tud gyors és vallomásos válaszra serkenteni. Hiába, ez a körkérdések jellemző baja, mivel nem a kérdezett, hanem a kérdező igényei szerint fogalmazódnak, a megkérdezett megérzi bennük azt is, hogy milyen választ illik rájuk adni. Márpedig írók, művészek – természetük szerint valamiféle szuverenitásra törekvő egyéniségek – ha komolyan veszik önmagukat, az olyan kérdéseket kedvelik, amelyek megválaszolására ők és csak ők az illetékesek. A hozzám küldött hat kérdést bárkinek fel lehet tenni, aki életének valamely szakaszát Debrecenben töltötte, s ehhez még az sem kell, hogy író vagy művész legyen a kérdezett: lehet akár táncmester vagy vegyészmérnök is. Mert ha például arra a kérdésre felelnék, hogy mire emlékszem legszívesebben a Debrecenben töltött időből, feltétlenül első szerelmeim valamelyikére gondolnék: ki ne arra gondolna? S hogy pályám legnagyobb sikerének mit tartok azóta, amióta elkerültem onnét? Nos, ez már közelebbi, s íróként is megválaszolható kérdés: az onnét való „elkerülés” következtében életem úgy alakult, hogy megírhattam jó néhány könyvet, s író lett belőlem – ez életem igen jelentős, igen szerencsés fordulata és sikere is egyben. Hogy ez bekövetkezett volna-e akkor is, ha Debrecenben maradok? Ez újabb kérdés (nem körkérdés, bár annak is jó lenne), amire nem mernék „igen”-nel felelni. Ez viszont, ha jól látom, megközelítő válasz arra a körkérdésre is, hogy mi a véleményem a város jelenlegi kulturális életéről. Azért megközelítő válasz, mert a jelenlegi, a legszorosabban vett mai viszonyokat – minthogy nem élhetek bennük – nem ismerem eléggé. A korábbiakra nézve azonban feltétlenül érvényes a válasz. Most látom, hogy egyik-másik kérdés mégiscsak testre alakítható. Mégis hiányzik nekem a hetedik, amely így hangzana: „Miért ment el Debrecenből?” Az erre a körkérdésre adható „körválaszok” (gondolom, nemcsak az én esetemben) olyan gondolatokat is tartalmaznának, amelyeket bizonyára hasznosan lehetne kamatoztatni Debrecen mai – s talán jövőbeni – szellemi életében.

Lőte Attila

1957-ben végeztem el a Színművészeti Főiskolát, és az 1957-58-as színházi évadra a Csokonai Színház szerződtetett. Ettől számítva két éven át voltam tagja. Két év alatt tíz főszerepet játszottam el. Legszívesebben a következő darabokra emlékszem: Nazim Hikmet: Legenda a szerelemről, Mészöly Dezső: Éva lánya, Lavrenyov: Leszámolás, Ben Jonson: Volpone. Igazi alkotó légkör volt a színházban, sokat tanultam ezekben a szerepekben. Többször vettem részt irodalmi esteken az akkori kamaraszínházban, igyekeztünk közönséget szerezni a verseknek. Emlékezetes az a József Attila-est, amelyen Major Tamással szerepeltünk, s amely nagy sikert aratott. Az 1959-60-as szezontól kezdve a mai napig a budapesti Madách Színház tagja vagyok. Tíz év alatt sok szakmai és közönségsikerű darab együttesének résztvevője voltam. Így főszerepeket játszottam többek között az alábbi darabokban, amelyekre szívesen emlékszem vissza: Csehov: Cseresznyéskert, Szép Ernő: Vőlegény, Neil Simon: Mezítláb a parkban, Tennessee Williams: Amíg összeszoknak, Jókai Mór: A bolondok grófja. Ha igény mutatkozik rá, örömmel vállalnék fellépést Debrecenben.

Korondy György

1962. augusztus 1-től 1966. augusztus 1-ig voltam a debreceni Csokonai Színház kiváló operaegyüttesének tagja. Mindenekelőtt a szebbnél szebb operai szerepek megformálási lehetőségeire emlékszem vissza szívesen. Ezenkívül oratóriumesteken a Kodály Kórussal, Gulyás Györggyel és a Debreceni MÁV Filharmonikusokkal történt szereplésekre. Továbbá a Magyar Gördülőcsapágy Művek énekkarával, a közalkalmazottak zenekarával történő fellépéseimre. A városnak van egy különleges hangulata, széles utcái, napfényes terei, műemlékei következtében. Különösen sokat tanulhattam és készülhettem az egyetemi könyvtárban, és sok szép zenei élményben volt részem lemezhallgatás közben a könyvtár zenei részlegében, amelynek akkori vezetője (dr. Szénássy Barnáné) mindig a legnagyobb segítséget nyújtotta, akár kottát, akár lemezanyagot kértünk. Úgy érzem, hogy a Debrecenben eltöltött négy év alatt sokat tanulhattam. Azóta 1966-ban Helsinkiben a Bohéméletben és a Traviatában szerepelhettem. Előreláthatólag ez év decemberében a Szovjetunióban vendégszerepelek. Nagyon örültem annak, hogy közreműködhettem a West Side Story részleteinek, valamint a teljes Denevérnek és a Csárdáskirálynőnek lemezfelvételein. Több sikeres rádió- és tévészereplésem volt azóta, és közreműködtem sikeres koncerteken is. A Kodály Kórus, a Debreceni Népi Együttes külföldi szerepléseiről, a képzőművészeti kiállításokról, a debreceni írók működéséről, valamint a város fejlődéséről újságból, televízióból és rádióból rendszeresen értesülök. Természetesen a jövőben is szeretettel lépek fel a város művészeti rendezvényein.

Bihari Sándor

A kedves kérésre, hogy nyilatkozzam Debrecenről, Debrecenhez fűződő emlékeimről, késve készül ez az írás, nem is tudom, nem végképpen elkésve-e. Okait nem sorolom, mindennapiak, éppen ezért erősek, eltorlaszolók, mégis kiszabadítom magam közülük, mert a megtisztelő felkérés négy debreceni évet, életem minden dolgával összeszövődött négy debreceni évet idéz számomra. Szép évek, fiatal évek, egyetemi évek, melyeknek jó ízét utólagosan sem ronthatja el a későbbi felismerés: országos görcsökkel, tragédialehetőségekkel feszültek közöttem és bennem. Ezt akkor még csak éreztem, s nem is mindig igazán. Kisgyőr és Miskolc után érkeztem Debrecenbe, tizenkilenc évesen, az írás vágyában és reményében, a megváltás és megváltódás hitével. Debrecen sokat megadott abból, amire ebben az időben öntudatlanul is szükségem volt. A falusi gyerekkor élményeihez, a népdal igazi szépségeinek, ember- és művészetformáló erejének megértését, sőt felismerését. Miskolc kamaszkori városélményéhez érettebb fővel egy olyan város mindennapjainak élményét kaptam, amely természetesen éltette magában tovább távoli és közeli embernevelő tradícióit. Talán csak a véletlen műve, hogy nem találkozhattam személyesen Csokonai Vitéz Mihállyal, Fazekas Mihállyal, Földi Jánossal és legendáikkal, a városban járó-tevékenykedő régi tudósokkal, tanárokkal. Persze, ezt az érzést csak egy másik Debrecen adta élmény változtatta lehetetlenségre bennem, az, hogy egy esős téli délutánon tenyeremen tartottam Csokonai Vitéz Mihály koponyáját. Hihetetlen érzés. A kezdő és önmagával küzdő író azonban többet tanulhatott abból, ahogyan ezek a költők megtalálták a valóság poézisét, s ahogyan a poézisből valóságot tudtak teremteni. Az én utamat, lehetőségemet sejtette ez, máig is eldöntetlenül, tudtam-e, tudok-e élni vele. Nevelt tehát a város is, nemcsak az egyetem, amely abban az időben (gondolom, ma is) a kezdő íróknak szinte gyűjtőhelye volt. S már-már műhelye is az írásoknak, hiszen valójában ott készült az Építünk, majd az Alföld, amely a mi verseinkkel jelent meg számról számra. De ezen túlmenően, tanáraink sem csupán a klasszikus irodalomra figyeltek, hanem a maira is, az ott borzaskodóra is – egészen addig, hogy az ő írógépeiken kopogtattuk le a frissen készült verseket. Ha fiatal költőtől megkérdezték abban az időben: „Reggeliztél-e, fiam? Volt-e miből?” – az Debrecenben volt. Kaptam ott sorsfordító tanácsokat, jókor jöttek, s ha éreztem magam rosszul is, oka az volt, hogy gyakran még éretlen voltam az elfogadásukra, vagy az idő nem kedvezett a számukra. Hol lehetne befejezni ezt az emlékezést? Erőszakot veszek rajta. A mai nappal folytatom. Budapesten élek. A Magyar Televízióban „A tv jelenti” műsort szerkesztem. Munkám sokfelé küldöz az országban. Először látott emberek megkérdezik: Nem debreceni vagy te? Mindig visszakérdezek: Miért? Azért kérdeznek, mert debreceni ízeket vélnek felfedezik szóformálásaimban, hangsúlyaimban. Végül is: lehet ennél többet mondanom kettőnkről, Debrecenről és rólam? Csak ritkán és véletlenül járok már arra. Hálátlanság, ha kényszerű is. Olykor verseket küldök az Alföldnek, szintén véletlenül, de nem minden nosztalgia nélkül. Őszinte szó: szemrebbenés nélkül vállalom, ha valaki debreceninek vél. Érzem, valójában nem csalás. Jó volna ennek valahogyan újra érvényt szereznem. Szeretnék debreceni maradni.

Az UGYANAKKOR rovatunkban debreceni kötődésű korábbi újságokból jelenítünk meg aznapi írásokat. A rovat további cikkei itt olvashatók.