Naponta hatvan-nyolcvan ember vette igénybe a szükséglakást. Bár a körülmények rendezettek, az ott lakókon látszott: az intézmény csak gyors menedék, a nyomorból nem vezet ki. – Debreczeni Újság, 1932. január 24.
UGYANAKKOR
„A cselédnek pedig a földön a helye” – Terepszemlét tartott a hajléktalanok menhelyén a debreceni újság
Akkorra már közel harminc esztendeje állt fenn Debrecenben a hajléktalanok menhelye a gázgyár mögött lévő Ghilányi-laktanya egyik keresztépületében. Három évtized alatt egyetlen egyszer sem volt annyi lakója, mint éppen akkor. A Debreczeni Újság és Hajdúföld újságírója a szociális intézmény vezetőjének kalauzolása mellett tekintette meg, hogyan élnek a munka és lakás nélkül maradt emberek.
A látogatás során egy dolog bizonyosság vált: nagyon ügyeltek a rendre és a tisztaságra az intézetben – ezt nem csak a vezetőség utasítására tették, a lakók is tevékenyen közreműködtek. Világossá vált az is, hogy a rendezett környezetbe kerülés még nem jelentette a nyomor végét. Az ott lakók csak menedéket kaptak, egyébiránt maguknak kellett ételt és italt, jobb esetben munkát találniuk. A komplexumot három nagy teremre osztották, egyikben a nők, a két másikban férfiak laktak. Az idegenvezetést a női részlegben kezdték, itt már többen is hónapok óta kényszerültek bentlakásra, egyszerűen nem jutottak annyi munkához, amivel kikerülhettek volna a menhelyről.

Mint kiderült, akkoriban már azok sem engedhették meg, hogy cselédet tartsanak, akiknek addig kettő is volt. A munka és fedél nélkül maradtaknak az ínségmunka jelenthetett kiutat, de ebből nem volt elég. Így sokak a menhely melegével kellett beérjék, alkalmanként akár gyereküket is magukkal hurcolva: „A nők szobájában néhány egyszerű, alig gyalult priccs áll, és egy kályha, amelyben most vígan lobog a tűz. Valamennyien köréje sereglenek és dermedt kezüket melegítik fel. Az egyiknek a karján van a kisgyereke. Ez a csöpp emberke is hamarosan megtanulja, hogy mi a nyomor! Egy-kettő közülük már hónapok óta tartózkodik a menhelyen. Minden áldott nap kijárnak, munkát keresnek, de legtöbbször eredménytelenül.”
A férfiak szegletében is hasonló volt a helyzet. Rend uralkodott, a falakat frissen meszelték. Az intézet vezetője a dohányzást is megtiltotta a zárt terekben, ha bárki cigarettához jutott egyáltalán, az udvaron szívhatta el azt. A tisztaság megőrzése, úgy tűnt, azért sem ütközött akadályba, mert sok odaérkező képtelen volt elengedni korábbi, cseléd életét. Egy kilencven éves férfi, bár már kilenc hónapja a szálláson lakott, nem volt hajlandó fekvőhelyen aludni. A sarokban, a padlóra kuporodott le – állította, világ életében cseléd volt, a „cselédnek pedig a földön a helye”. Mikor az újságíró arról kérdezte, miért nem megy inkább a szegényházba, nagy siránkozás közepette annyit mondott, hogy azt ne is említsék. „Hogy miért fél annyira a szegényháztól, azt csak ő maga tudja, vagy még ő sem. Naponta kijár az utcára és összekoldulgat egy pár fillért. Ebből vesz magának kevés kenyeret” – magyarázta az intézményvezető.
A benn élő fiatal férfiak helyzete csak annyival volt jobb, hogy nekik még volt lehetőségük munkát keresni bár, aki rá is szánt naponta pár órát, hogy a városban mászkáljon vagy a munkaközvetítőt látogassa, bizonyosan átfázva tért vissza: „A kályha mellett három fiatal kinézésű legény ül. Arcuk sápadt, beesett, s egész testükben reszketnek. Pár perccel ezelőtt jöttek vissza a városból, ahol munka után néztek. Órákon keresztül ődöngtek az utcákon, voltak a munkaközvetítőben is, de eredménytelenül. Annyit mégis elértek, hogy nemsokára ők is mehetnek ínségmunkára. Előjegyezték őket is.”

Sajnos nem mindenki volt ilyen szerencsés. Egy hatvanas öregúr arról mesélt az újságírónak, hogy már negyedik hónapja lakott a menhelyen. Valamikor jobb napokat látott; iparos volt, de már évekkel ezelőtt teljesen tönkrement, hozzátartozói mindenéből kiforgatták. Behívó céduláját felmutatva mesélte, sikeresen jelentkezett ínségmunkára. Elmondta, pénzt nem is kap majd, csak az ételért dolgozik. „Szalonna, zsír, kenyér” – ecsetelte a várható kosztot az újságírónak.
A szomorú látogatás végén kiderült, a bennlakók azért is ügyelnek a rendre, mert a veszekedőket azonnal megbüntették: kitették őket a menhelyről, ha nem becsülték meg a jó bánásmódot. Mielőtt az újságíró távozott, még két lovascsendőr is megjelent. Az érkezők hírére gyorsan összesereglő lakók megkönnyebbülten tudták meg, nem értük érkeztek. Két lányt kísértek a rendfenntartók. Ők is cselédnek érkeztek a városba, de nem vették fel őket, kénytelenek voltak a menhelyen tölteni az éjszakát. „Amikor meglátják a szoba egyszerűségét, elfintorítják az orrukat, de mégis csak beviszik a kis cókmókot. Nagy úr a muszáj!…” – írta le a látottakat a riporter.
Az UGYANAKKOR rovatunkban debreceni kötődésű korábbi újságokból jelenítünk meg aznapi írásokat. A rovat szerkesztője Papp Dávid. Az UGYANAKKOR további cikkei itt olvashatók.