Mára ismét megadatott mindennapi „szenzációnk”. Már akinek az. Egy, a politikai iránt kiváltképp érdeklődést mutató újszülöttnek mindenképpen az lehet. Mi, akik néhány nappal s némi tapasztalattal érettebbek vagyunk, talán már el sem olvassuk, oda sem figyelünk rá. A szenzáció kifejezés tehát legfeljebb történetileg helytálló. Mára a politikai „megvilágosodás”, mondhatnánk pálfordulás megszokottá vált. Különösen mostanság, ahogyan közelednek a helyhatósági választások. Ilyenkor döbbenünk rá, vagy inkább csupán csendes rezignáltsággal tudomásul vesszük, hány és hány megválasztott vagy közszerepet más jogon vállaló honfitársunkat öntött el nagy hirtelen a felismerés. Tudniillik, hogy eddig a rossz oldalon állt vagy ült.

Valamikor, hogy ne maradjon elvarratlan szál, igencsak jó ideig nagy visszhangot keltett, amikor a Parlamentben elhagyta egy-egy képviselő a frakcióját. És ült át eddigi ellenfeleihez vagy a függetlenek csoportjába. Talán innen a beidegződés, hogy ha már nem is szenzáció a szó szoros értelmében, bár olykor azzá igyekszik tenni a média, azért az érdeklődők körében figyelmet kelt egy-egy bejelentés. Amikor, s talán ez a gyakoribb, egy ellenzékinek mondott, legalábbis nem kormánypárti politikus bejelenti, hogy függetlenül eddig pártszíneitől, amelyben előzőleg megválasztották, a mostani választáson mégis inkább a jelenleg regnáló kormánypárt(ok) jelöltjeként indul.

A lépésére adott (kapott) reakciók között természetesen azok vannak többségben, amelyek a pénz s egyéb kézzelfogható előnyök szerepét hangsúlyozzák fizetőeszköz-központú modern világunkban. Tény, a mai Magyarországon – ritka kivétellel – csupán a kormányzó párt embereinek, tevékeny kiszolgálóinak, tettre kész segítőinek van reális esélyük arra, hogy politikai, közéleti tevékenységük az átlagosnál több jövedelmet biztosítson számukra. Legalábbis annál jóval többet, mint egyszerű munkavállalóként szerény személyük képes lenne keresni.

Mindazonáltal a nagy, sőt a világpolitikában szintén látunk példákat arra, hogy egy-egy állami férfiú átállása, mint például éppen a napokban Angliában, akár egy ország jövőbeni sorsára is kihatással lehet. De ne essünk túlzásba! Egy néhány ezer lélekszámú magyar település vagy város(rész) polgármestere, önkormányzati képviselője aligha azzal a céllal változtat eddigi pártállásán és támogatói körén, mert országos befolyásra kíván szert tenni. Legalábbis egyelőre nem. Igaz, ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy nagyobb babérokra tör, s ezt csak új csapatban látja biztosítottnak.

Magam vagyok, voltam és leszek (leszek?) annyira naiv, hogy többféle motivációt képzeljek el egy-egy ilyen döntés hátterében, mint pusztán az anyagiak, avagy az azzá konvertálható kapcsolatrendszer megszerzése. Az igazi okokról magukat az érintetteket kellene megkérdezni. Meg is kérdezi a média, de a válaszokban leginkább afféle (ön)szerecsenmosdatást vélhetünk felfedezni, mint őszinteséget. Csak remélhetjük, hogy az illetők legalább a feleségüknek nem beszélnek mellé. Akkor pedig az asszonykák barátnői órákon belül pontosan ismerni fogják a nagy „titok” mibenlétét. A választók majd csak később. Az adott politikus tettei vagy azok elmismásolása, hanyagolása révén.

Közéletileg azonban kifejezetten figyelemre érdemes a választásra jogosult magyarok (és választási magyarok) szempontjából, amikor egy olyan párt tagjai, amely eredetileg a pártstruktúrát megújító alakulatnak mondta magát, „tömegesen” lépnek át a kormányzó(k) köreibe. Szóval, nem minden párt az, aminek látszik. Tegyük hozzá, olykor az a rosszabb szcenárió az ország polgárai számára, amikor egy politikai párt pontosan az, mint aminek kívülről látszik. És olyan, mint amilyennek (meg)mutatja magát. A kormánypártban szintén akadnak olyanok, akik „bemondják az unalmast”. És néhányuk el is mondja a köznek, hogy mik azok a – finoman fogalmazva – visszásságok, amelyek arra késztették őket, hogy inkább lemondjanak a hatalmi státusz eddigi kiváltságairól. Vagy az esetleges jövőbeni előnyeiről. Nos, egy-egy ilyen eset, ha a körítés elég zaftos, értsd leleplező, már-már szenzációnak nevezhető. Mint ahogyan az úgyszintén, ha a választásig nem lenne több „akciós” átállás. Hogy ezek támadásnak tekintendőek-e vagy már a jövőbe látó védekező akciónak? Nos, ezt az eddigi és az őket követő „akcióhősök” szintén majd csak a választás után tudják meg(ítélni)..