Egy kislány ordítva zokog, kérleli anyját, ne tegye ki a rá váró tortúrának, de a szülő akarata meghajlíthatatlan, tuszkolja gyermekét a kapu felé. A zöld fémszerkezet még ki van tágulva a melegtől, de pár nap, és a reggeli órákban ismét több százszor hallatja nyikorgó hangját, ahogy ki-be fogják húzni a siető gyerekek és felnőttek.

Az udvarról rengeteg zaj hallatszik. Néhány kislány sugdolózik, közben a labda pattan, a szomszéd udvaron műanyag motorok gurulnak a betonkockákon, egy fiú visít, mert a másik a fülét húzza, ezért aztán a mellettük ácsorgó társaságban az éppen kalandjairól beszámoló srác is hangosabban kezd el lódítani. Egy kövér gyerek csámcsog, már el is tűnt a tízórai. A nyitott ablakú termekben ide-oda húzzák a kopott parkettán a székeket és a padokat.

A hirtelen zaj miatt a madarak is hangosabban énekelnek, hogy meghallják egymást, és már néhány varjú is károg keserűen. Egy apró tacskó vadul ugatja az előtte szaladó testvérpárt.

Majd csöngetnek. A zaj hirtelen, hangosan és kíméletlenül hasít végig a levegőn. Mindenki tudja mit jelent, mintha parancsszót hallottak volna, elindulnak befelé. Lassan a székek is megállnak, a madarak is elhallgatnak, figyelnek, mi történik. A tacskó sem ugat már, némán vakarózik. A pillanatokkal ezelőtti zsivajt hirtelen a legnagyobb csend váltja fel.

Egy szőke kisfiú magányosan ballag. Elkésett, tudja jól. Ahogy belöki a kaput és belép rajta, sóhajt még egyet. Bár a sóhaja néma, ahogy kifújja a nyarat és beszívja helyére az őszt, az egész lakótelep beleremeg.