Az idei év annyiban különbözik az előzőtől, hogy most nem sokkal március idusa után lesz az országgyűlési választás. Ha valakinek nincs beírva a határidőnaplójába, annak sem kell aggódnia, hogy lemarad valamiről, hiszen az egyre durvuló propagandahadjárat jelzi, vészesen közeledik az ominózus nap. Amikor eldől: rabok leszünk vagy szabadok. Esetleg a jelenlegi kormánytagok, tisztességtelen úton vagyonosodott slepp rab lesz-e, vagy szabad.

Most Nyugat felől nem az itt-ott kirobbanó forradalmak híre jön. Vajon miért? Lehet, hogy ott nem visszafelé forog a történelem kereke? Lehet, hogy ott már megértették az idők szavát? Lehet, hogy ott már eljött az az idő, amikor a lakosság lehető legnagyobb részének megelégedésére folyik a kormányzás? Lehet, hogy ott már kormányoznak, és nem uralkodnak? Ha az emberek becsületes munkáért rendes fizetést kapnak, amiből tisztességesen megélnek, amiből nyugodtan várják az idős kort, akkor nincs miért forradalmat csinálni. Ha a kormány nem tiporja két lábbal az alapjogokat, az emberek szabadon, kirekesztés, megbélyegzés nélkül élnek, ugyan minek akarnának forradalmat csinálni? Ahol az emberek békés, törvényes eszközökkel tudnak érvényt szerezni akaratuknak, mi értelme lenne forradalmat csinálni?

Forradalmat ott kell csinálni, ahol nagy a baj, és már nincsenek más eszközök annak orvoslására, nem ér el az emberek szava a hatalmasságokig, nem használ a szép szó. Ma Magyarországon, mondhatni, megérett a helyzet egy ilyen forradalomra. Megveszekedett pacifistaként azt mondom, legyen ez a forradalom az idei országgyűlési választás. Mutassuk meg ott, mit kíván a magyar nemzet.

Amikor az örvény húz lefelé valakit, egy ponton túl már nincs lejjebb, onnan már csak felfelé van. Van a rossznak az a fokozata, aminél már csak jobb lehet. Amikor már nincs vesztenivalója az embernek. Csak a láncait veszítheti. És akkor mozdulni kell. Olyankor nem maradhat tétlen az ember, mert onnantól már az ő felelőssége is a sok rossz, ami a nyakába zúdul. Meg kell értenie ennek a sokszorosan megalázott népnek: nincs olyan, hogy egy ember nem számít. Minden egyes ember számít! Sok ember egyesült akarata pedig már erő. Nem, nem olyan erő, amivel az ostobák a falon is átmennek. A gondolkodó sokaság mindig talál egy ajtót.

Most békés forradalmat kell csinálni. Nem kell kapa, kasza, vasvilla, nem kellenek elszabadult indulatok. Azt hagyjuk meg a békemenetelőknek, akik majd gyűlölködnek egy jót, sőt, a menet több tagja ölni tudna a békéért, ezt láttuk korábban is. Nem, a mi eszünket ne vegye el a gyűlölet, higgadtnak kell maradnunk. De ne engedjük, hogy elbizonytalanítsanak bennünket, hogy úrrá legyen rajtunk a fásultság, a beletörődés, a reménytelenség, a kishitűség! Mert vannak, akik ezt akarják. Mert félnek, hisz tudják, mert tanulták a történelemórákon, hogy milyen az, amikor már nem kér a nép. Hanem érvényt szerez az akaratának.

Ez már a 21. század. Valaha a hadvezér ment elöl a csatában, és ha kellett, elsőként halt meg. Ma csak gyalogok vagyunk egy sakktáblán, akiket a vezér bármikor, bármekkora mennyiségben beáldoz. Mert, ha baj van, ő elbújik a legtávolabbi biztonságos helyre, amit már közpénzen kiépített magának, és magasról tesz rá, mi lesz velünk. Járulékos veszteség lennénk csak, nem több annál.

1848-ban nem a pórnép indította el a forradalmat. Egyetlen napig sem tarthatott volna az egész, ha mindjárt az elején az élére nem állnak ismert vagy befolyásos emberek. Akiket nem önös érdekek motiváltak, hanem nemzetben gondolkodtak. Amiből persze nem rekesztették ki deklaráltan a velük egyet nem értőket. Nemes. Milyen szép szó ez. Milyen érdekes. A nemes cselekedetnek köze nincs a kutyabőrhöz, annál inkább a jellemhez. Amikor valaki ad. Ad pénzt, támogatást, időt, a nevét adja egy jó ügyhöz. Amikor valaki színt vall. Számomra az igazi nemesség az volt, amelyik az induló és szinte feltartóztathatatlan események mellé állt, vállalva ezzel a következményeket, az esetleges megtorlást is. Mert ehhez kell bátorság, ehhez kell jellem. Minden korban. Most is. Ez sose fog megváltozni.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Megszületett a 12 pont, Petőfi is megírta költeményét tizennegyedikéről tizenötödikére virradóra. Felolvasták több helyen. De, hogy minél több ember kezében ott legyen, sokszorosítani kellett. Nem maszkírozott fegyveres egyenruhások mentek a Landerer és Heckenast könyvnyomdába, a tulajdonos mégis engedett követelésüknek. El tudunk ma képzelni ilyesmit? Egyáltalán azt, hogy odáig jussanak az események? Sőt. Táncsics kiszabadításáig. Ma Magyarországon már az első helyszínről bilincsben vinnék el Petőfiéket. És még mindig nem érezzük, hogy ezt nem kell tovább tűrnünk?

Miért indulhatott el az a forradalom? Mert az emberek hittek valamiben. A célt nézték, és nem azt, hogy Tündér Ilona vagy a hétfejű sárkány vezeti őket. El akartak érni valamit, tudták, mit akarnak, mit nem akarnak többé, és, hogy oda csak úgy lehet eljutni, ha elindulnak. Nem másoktól várták a csodát, maguk mozdultak meg. Önmagukért is tették, amit tettek.

Nagyon szeretném, ha ez a forradalmi láng bennünk is égne. Azt a forradalmat sajnos leverték. (Az is érdekes, hogy végül kinek a segítségével sikerült leverni). A mostaniban nem kell véres áldozatokra számítani. Nem ragadunk fegyvert. Vagyis, de. Magához veszi ki-ki a saját golyóstollát (biztos, ami biztos, annyi trükkös dolog létezik ma már), és azzal a fegyverrel szerez elégtételt. Békésen. Itt bizony most a mennyiség is számít. Sőt, elsősorban az. Aki unottan legyint, és ülve marad, az a jelenlegi hatalmat betonozza be. Akinek elege van, az pedig megmozdul. Fizikai egészségi állapot nem lehet akadály, vannak mozgóurnák.

De addig még van egy szusszanásnyi időnk. Addig emlékezzünk 1848-49 hőseire!

Sokféleképpen lehet emlékezni. Debrecen vezetése vidáman ünnepel, lesz rütyő, tánc, ünnepélyes masírozás.

A kokárdát, a jelszavakat már kisajátították, sőt némileg devalválták, de minket ez ne tartson vissza az ünnepléstől, a méltó megemlékezéstől. Ami lehet egy néma főhajtás is. Vagy elolvashatjuk, sőt, akár elszavalhatjuk Petőfi költeményét, a Nemzeti dalt. El is énekelhetjük, hiszen Tolcsvay László 1973-ban megzenésítette. Szépen hangzik. Ugye, alkotni mindig nehezebb, mint a másét remixelni, ezért aztán született egy új verzió. Nyalka legények és leányok szerepelnek benne (a babos kendő nem maradt el), teljes átéléssel (már-már túltolva) adják elő. És a mai kor „igényeinek” megfelelően, „ouou” és „yeah” is van benne. Petőfi meg forog a sírjában. Tolcsvay is morcos.

Persze, a performansz hallgatása közben a bosszankodást követően rájöttem valamire: ezek a kormánypárti művészek lelkesen énekelnek valamit. Az a valami pedig nagyon sok ponton a jelenlegi rendszert állítja pellengérre. A sehonnai bitang embernél telitalálat volt.

Talpra, magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!