Médiaetika órán minden évben felteszem a diákoknak azt a kérdést, hogy vajon miért fogadjuk el azt, amit a médiában olvasunk, látunk hallunk. Miből ered az a felhatalmazás, hogy az újságírók a közönség nevében, a közönség helyett kérdezzenek, a közönség nevében számoltassák el a hatalmon lévőket?

Az újságírókat nem választottuk meg, ahogy megválasztjuk a parlamenti képviselőket. Nincs olyan szigorú szakmai előmeneteli rend, mint az orvosoknál, az ügyvédeknél, a tanároknál. Az újságíráshoz nem kötünk földöntúli, misztikus erőt.

Az újságírás talán az egyetlen olyan szakma, amely az erejét, a felhatalmazását tisztán a bizalomból nyeri. A közönség bízik abban, hogy az újságíró minden tőle telhetőt megtesz a valóság feltárásáért, bemutatásáért; tájékoztatni akar, nem megtéveszteni. A bizalomnál erősebb felhatalmazás aligha képzelhető el. Az újságíró és a közönség közötti bizalom a demokratikus társadalom egyik legfontosabb kötőanyaga, ami biztosítja, hogy a hatalomgyakorlás ne veszítse szem elől a köz érdekeit, a választás pedig valóban megfontolt döntés lehessen.

Az elmúlt évtizedben azonban sok tényező megkérdőjelezte ezt az alapállást. Az újságírás világszerte nagyon komoly kihívásokkal szembesül, amikre Magyarországon további súlyos terhek rakódnak.

Az elmúlt 12 évben felnőtt egy politikus-generáció, amely már inkább a közösségi média közvetlenségében hisz az újságírói kérdések helyett. Felnőtt egy újságíró-generáció, amely megszokta, hogy nem kap választ a politikusoknak feltett kérdésekre. És felnőtt egy választói generáció, amely azt hiszi, hogy a közbeszéd nem lehet más, mint plakátokról harsogó gyűlölködés.

A nagy szavak pillanata ez, amikor ki kell mondanunk, hogy az újságírás mint szakma, mint értékrend, ekkora bajban még sosem volt; és egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy van innen még visszaút.

A legfájóbb tapasztalat, hogy az újságíróra ruházott bizalommal vissza is lehet élni, és azt végül el is lehet koptatni. A Reuters Institute 2021-es Digital News Report-ja szerint például a sajtóval szembeni magyar bizalmi index 30%-on áll. Erről a jelentés azt írja: „Magyarország, ahol a társadalom súlyosan polarizált, az egyik legalacsonyabb bizalmi pontszámmal rendelkezik a vizsgált országok közül. Különösen problémás a közszolgálati médiával szembeni alacsony bizalom.”

Ehhez a lesújtó eredményhez jelentősen hozzájárultak azok, akik akár az egzisztenciális biztonság reményében, akár párthűségből félredobták az újságírás alapvető szakmai és etikai szabályait. Akik hagyták, hogy eszközzé váljanak a politika kezében. Akik nem tisztelik a közönséget, nem tisztelik az interjúalanyokat és az anyagaikban megjelenő embereket és csoportokat. Akik lenézik azokat, akik tényszerűségre, pártatlanságra, emberi méltóságra hivatkoznak. Akik elfogadták az évről évre növekvő összegű állami hirdetéseket, és ezzel nemcsak hagyták megvásárolni a szakmai autonómiájukat, hanem felületet is biztosítottak a hazug propagandakampányoknak. Akik megcsúfolták a közszolgálatiság eszméjét.

Az újságírás iránti bizalom visszaállításához kellenek új szabályok, új intézmények, új finanszírozási feltételek. Amíg például a közérdekű információkhoz legfeljebb évekig tartó küzdelem árán férhet hozzá az újságíró, addig a hatalom ellenőrzése nem demokratikus rutin, hanem kockázatos gerillaharc. Amíg az állam a legnagyobb reklámozó, addig esély sincs a médiapiac normális működésére, a stabil pénzügyi hátteret és ezzel egyúttal a szerkesztői autonómiát biztosító üzleti modellek kidolgozására. És amíg az állami médiában a legfontosabb szerkesztői, tartalomelőállítói és pénzügyi döntéseket egy olyan szervezet hozza, amelyet gyakorlatilag senki nem ellenőrizhet, addig esély sincs tisztességes és pártatlan közszolgálatiságra.

Ha messzebbre nézünk a saját nyomorúságunknál, azt látjuk, hogy a digitális világ és a közösségi média a figyelemért és a piaci bevételekért folytatott versenyben elviselhetetlen súllyal nehezedik a hagyományos újságírásra. Miközben valóban a véleményszabadság fontos szigetei lehetnek a közösségi média felületei, az újságírói teljesítményeket az óriási információs zaj leértékeli. A felhasználók arra figyelnek, aki hangosabb, akkor is, ha a hangerő mögött se tudás, se tartalom, se valóság nincs.

Nyilvánvalóan terjedtek pletykák és hazugságok, léteztek összeeesküvés-elméletek a közösségi média előtt is. De éppen az újságírói felkészültség és a szerkesztői felelősség vethet gátat a korlátlan hazudozásnak.

Természetesen az sem igaz, hogy a közösségi média előtt a közönség tagjai nem az ő világképükhöz közel álló lapokat, rádiókat, televíziókat választották inkább. De a közösségi média olyan buborékokba zárja a felhasználókat, amelyek folyamatos pozitív visszajelzésekkel végül a valóságérzékelés képességének elvesztéséhez vezetnek. Nem a közösségi média okozza a társadalom polarizációját, hanem a halmozódó társadalmi feszültségek és az ezeket eszközként használó politika, de a közösségi média a megosztó üzenetek terjedésének fontos színtere. A közösségi médiában a gyűlölködés hangosabbá válik, a józan ész elhalkul.

A magyar médiapiacon a globális platformszolgáltatókhoz a reklámpiac pontosan ugyanakkora része jut, mint a televíziókhoz: a magyar reklámpiac negyede folyik a Google-hoz és a Facebookhoz, anélkül, hogy ebből bármennyi pénz visszajutna a hazai tartalomelőállításba.

Ami ezekben az ügyekben reményre adhat okot, az az, hogy az Európai Unió az elmúlt években nagyobb sikereket ért el a globális platformszolgáltatók megszelídítésében, mint a magyar illiberális médiapolitika visszaszorításában. Sikeresnek tűnnek az európai adatvédelmi és versenyjogi megoldások. A sajtókiadókat bevételhez juttatni akaró szerzői jogi szabályozás azonban eddig a gyakorlatban nem hozott változást. Egy olyan kis piaccal rendelkező ország, mint Magyarország, nem nagyon tehet mást, mint hogy a lehető legjobb javaslatokkal segíti az európai döntéshozatali folyamatokat.

Az újságírás körül tehát itthon is, a világban is fogy a levegő: fogy a bizalom, fogy a piac, fogy az igény a minőségi párbeszédre.

A magyar sajtó napján mégis, mindennek ellenére van kiket ünnepelnünk. A Mérték Médiaelemző Műhely 2021-ben közzétette azoknak a médiumoknak a listáját, amelyek kompromisszumok nélkül végzik ma is a minőségi újságírást. A biztosan nem teljeskörű listán 25 újság, hírportál, televízió, rádió és közösségimédia-csatorna szerepel. Ez a KESMA közel 500 médiatermékével összehasonlítva nyilvánvalóan nagyon kevés, ugyanakkor a tájékozódás, a hatalom ellenőrzése és a társadalmi párbeszéd szempontjából ez a 25 szereplő meghatározó jelentőségű.

Köszönjük a kitartásukat, köszönjük a szakmai tisztességüket, köszönjük, hogy életben tartják a demokratikus nyilvánosság reményét!

Köszönettel tartozunk a közönség azon részének is, amely felismerte, hogy a tisztességes tájékozódásért áldozni is kell, előfizetéssel, vásárlással, adománnyal. Az ingyenes információ nem ingyenes, mert valaki majd fizet érte, hogy a saját érdekei szerint alakítsa, másfelől silány minőségű, ami tájékoztatás helyett eltereli vagy megvezeti a figyelmet. Egyre többen vannak, és bízzunk benne, hogy egyre többen lesznek, akik anyagilag is támogatják a független médiát.

A magyar sajtó napján köszönjük meg azoknak a bátorságát is, akik szóba állnak a független újságírókkal, akik információkat adnak vagy szivárogtatnak, és ezzel kockára teszik az állásukat, a jövőjüket. Egy olyan országban, ahol az orvosok, az iskolaigazgatók, a közhivatalok képviselői csak felsőbb engedéllyel szólalhatnak meg, bátorság kell minden nyilvános kiálláshoz.

Hadd említsem meg a magyar sajtó napján azoknak a civil szervezeteknek a munkáját, akik jogi segítséggel, elemzésekkel, nemzetközi jelenléttel támogatják az újságírókat. Ők is osztoznak a független média sorsában, a megbélyegzettek, megfélemlítettek, de el nem tántoríthatók közé tartoznak. Köszönjük nekik is!

Azzal kezdtem, hogy médiaetika órán miről beszélgetünk a diákokkal. Hadd fejezzem be azzal optimizmussal, hogy a diákok értik! Értik, hogy baj van, értik, hogy nem reménytelen, és értik, hogy rajtuk is múlik. Ahogy itt mindannyiunkon.

(Polyák Gábor, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék vezetője, a Mérték Médiaelemző Műhely alapítója és vezetője volt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2022. március 10-ei sajtónapi ünnepségének a szónoka. Köszönjük a hozzájárulását ahhoz, hogy a beszéde a Debrecinerben jelenhessen meg.)