Mindenesetre már az önmagában megnyugtató, sőt felemelő érzés, hogy ennyi polgártársunk vagy évek óta éjjel-nappal, komolyabb ellenszolgáltatás nélkül, lelki és fizikai erejét nem kímélve dolgozik, vagy hasonló paramétereket ígérve, cselekedni, tenni kíván a jövőben a közjóért. Honnan tudom mindezt? Leginkább a mostanában alaposan megszaporodó választási hirdetésekből. Hát bizony, ezekben tökéletes urak és úrhölgyek mutatják be magukat. Apró bibi, hogy elég sokan ismerik hétköznapi tevékenységüket. Ha úgy tetszik, az illetők jó része, már akit illet, vészes önismereti kihívásokkal küszködik. Tisztelet a kivételnek, másképpen, népiesen szólva, sokak szerint úgy hazudnak önmagukról, eddigi tetteik hátteréről stb., mint a vízfolyás. Bár ez sem lenne teljesen jó párhuzam. Hisz ezek a politikai hirdetésekben szereplő öndicséretek, mellébeszélések, önfényezések, ígérethalmazok többsége eléggé szánalmas. Jóval döccenősebbek logikailag, igazságtartamukban, megvalósításuk esélyeit illetően, mint egy átlagos vízfolyás egyenesvonalú menete.

Ne feledkezzünk meg a pártok, függetlenek, civil szervezetek öreg rókáiról sem, akik másodjára vagy akár harmadjára próbálnak becserkészni bennünket! Ők, avagy tanácsadóik sem feledkeznek (meg). Leginkább arról, hogy véletlenül se’ említsék korábbi ígéreteiket, amelyek nagy részét elfújta a nagy magyar passzátszél. De miért kellene eme régi „emlékekkel” próbára tenniük a reménybeli voksolók emlékezőtehetségét?! Ám ennél jóval rosszabbak – már aki figyelembe veszi a voksoláskor – a malőrök, a felesleges, közpénz pocsékló, urizáló, fennhéjázó beruházások. Igaz, ezeket meg sem ígérték, „csupán” megcsinálták. Hogy aztán ki fogja az ünnepélyes átadás után fenntartani a méregdrága projektet, azt a költő akképpen jellemezte: a „többi néma csend”. A fenti és egyéb dicső tettek ugyan leginkább a(z állam)kassza mostani (beleértve az elmúlt éveket) őrzőinek nevéhez vagy névtelenségben bujkáló strómanjaihoz fűződnek, de ugyancsak nagy hiba lenne az érem másik oldalát nem elolvasni. Azt hinnünk, ha csupán azért, mert valakik csavarintanak néhányat a tényeken, a valóságon, nos csak emiatt a kihívók szavait és ígéreteit készpénznek kellene vennünk.

Az újonnan próbálkozók emberi tartásának mércéje, hogy ebben a helyzetben ne essenek a felelőtlen ígérgetés mellékbűnébe. Mivel az írás nem repül el, s pillanatnyilag legalább az interneten még fellelhető többségük, mindig akad olyan búvárkodó mentalitással rendelkező honfitársunk, aki képes (lesz) az indulók mai szavait – bármelyik oldalról öltsenek testet – egyszer még előkeresse és megpróbálja szembesíteni az illetőkkel. Már amennyiben azok érdemi válaszra méltatják őket. Ez mellesleg kezd kimenni a közéleti divatból. Ha egyáltalán létezett ilyen a magyar politikában.

Ugyanakkor, bár eddig nem kevés tapasztalatunk mást diktál, mégis azt írom, hogy adjuk meg az indulóknak és szavaiknak az esélyt. Legalábbis arra, hogy elolvassuk, mit írnak. Bár olykor idegesítő a mellébeszélésük, hogy finomak legyünk. S ez alól Hajdú-Bihar és Debrecen jó néhány ismert közembere sem kivétel. Hisz őket aztán tényleg ismerjük.

S már csak azért sem marasztaljuk el őket előre (legfeljebb azt, aki korábban jogerősen vagy a polgár népítéletében lejáratta magát), mert hisz legtöbbünk egy állásinterjú során valószínűleg szintén csak a legjobbakat mondaná magáról. Arra viszont ügyelnünk kell, hogy apróbb, nagyobb füllentésünket jól véssük eszünkbe. Hátha úgy esik, hogy ugyanarról ugyanazon a vizsgáztatók ugyanazt kérdezik meg tőlünk a második, harmadik körben is. S nemcsak a fazonunkra emlékeznek, de arra szintén egészen pontosan, hogy korábban milyen ellenállatlanul megnyerőre fényeztük magunkat.