– Egy lángost kérek!

– Csirkeszárnyvégest vagy farhátast?

– Ó, hova gondol! Hát lopom én a pénzt? Jaj, ez csak egy szófordulat, ne is vegye komolyan, tudja, ne azt figyelje, amit mondok, hanem azt, amit eszek. Na, szóval, úgy akartam mondani, hogy nem telik nekem ilyen luxuslángosra. Én egyszerű, bérből és fizetésből élő kisember vagyok. Nincs egy fillér megtakarításom se. Nem úgy, mint maguknak!

– Akkor milyet adjak?

– Jó lesz nekem a mezítlábas is, azt még valahogy ki tudom fizetni, ha Anikó hagyott annyit a bukszámban. Az, ugye, a sós, fokhagymás? Régen ettem már, tudja, nem telik nekem ilyen úri huncutságokra. Örülök, hogy nagy nehezen találtam ezt a Gundelt, ezek még hajlandók szociális alapon ételt kiszállítani. De azoknál meg nincs lángos. Hallott már ilyet? Pedig az egy hungarikum. Akármerre járok a hanyatló nyugaton, mindig bemegyek egy étterembe, és megkérdezem, hogy van-e lángos, de csak néznek, mint a vett malac, azt se tudják, mi az. Pedig a napidíjamból talán kifutná. Gundel is hozza azokat az édes süteményeket, de abból meg nem merek sokat enni. Tudja, utálom a pocakos tábornokokat, nem szeretnék úgy kinézni, mint ők.

– Kész a lángos.

– Nagyszerű, már majd’ éhen halok. (Gyerekek, vettétek végig? Na, most azt is, ahogy elveszem, és harapok egyet a lángosba. Melyik profilom mutat jobban?) Köszönöm.

– Egészségére! Hé, fizetni ki fog?

– Ö, izé, otthon maradt a pénztárcám. (Fiúk, valaki segítsen már ki, a mindenségit!)