Most nincs mottó, mert csak rosszak vannak. A depresszió olykor egy jó védekezés, a felkészülés időszaka, amit sokan nem tudnak.

Nem akarok én már ilyeneket írni! Alapvetően igen optimista embernek tartom magam. Azonban, ha az igazságot írjuk le, ne abból induljunk ki, hogy mi milyenek vagyunk, hanem abból, hogy milyen az állapotunk. A kettő nem ugyanaz. A figurát kesernyés mosolyra véve találtam egy gyöngyszemet, amit muszáj Önökkel megosztanom. Aztán persze majd folytatom saját gondolatokkal, hogy azért „horváthferis” legyen a jegyzet.

Bizony Isten nem tudom, ki lehetett a szerző, de az is lehet, hogy egy régi zsaru, a Sityu bá’. Nosztalgiázott az öreg. Nem is nagyon bírom kihagyni, bemásolom az interneten talált ismeretlen szerző vagy a Sityu bá’ gondolatait, aki megosztotta nekünk. (Élek a gyanúperrel, hogy nem ő írta, de Sityu bá’ is írhatta volna, és még sokan mások is. Ha jelentkezik a szerző, hajlandó vagyok javítást kérni a főszerkesztőtől, és kiírjuk a nevét, ígérem.)

No, lássuk azt a szöveget, itt-ott egy kicsit általam lektorálva!

Mi még bőven a szocializmusban születtünk. Akkor jártunk az iskolába és azt tanultuk: „A párttal, a néppel egy az utunk”. Mi még voltunk sorkatonák és esküt tettünk. Hogy megvédjük a Magyar Népköztársaságot. Leginkább magunktól..

Aztán mentünk tanulni, dolgozni. És felbruttósították a bérünket, hogy ezután majd fizethessünk adót. De semmi gond, senkit sem fog hátrány érni. És az ingyenes egészségügyi ellátás, oktatás, meg persze a nyugdíj is: biztos, mint az atom.

És módszert váltottunk. És privatizáltunk. Az muris volt, hogy aki még a múlt héten elkötelezett KISZ-vezető volt, most hirtelen vagyonos nagyvállalkozó lett. Az is remek volt, hogy hirtelen a szabad versenyes kapitalizmus prófétája lett, aki egy hete még a Coca Cola mámorban fetrengő imperialistákat szidta. Röhögtünk rajtuk, és örültünk, hogy itt a szabadság.

„Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet..!”
És eljött. És szült. Na, nem olyat, amilyet ígértek. Nem olyat, amilyet reméltünk. Nem jött el a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahol mindenki elérhet mindent, csak keményen meg kell dolgozni érte. Dolgoztunk olyan keményen, ahogy csak tudtunk, de kiderült, hogy túl puhák vagyunk. Esetleg még ez se. Csak annyi, hogy nincs szükség a munkánkra.

De lehetett segélyre menni. Vagy vállalkozni. Kényszerből. De akkor is jól hangzott, ha egy bemutatkozás során valaki azt mondta: egyéni vállalkozó vagyok! Aztán kiderült, hogy a fene nagy vállalkozás csak annyi, hogy a cég, ahol dolgozik, nem akar utána mindenféle járulékokat fizetni, ezért csak ilyen trükkel alkalmazzák. Hogy ő maga vállalkozik, ugyanarra a munkára, melyet addig bérért végzett. Fizesse a maga dolgait a jobbágy, ha tudja.

Egyre inkább szakadoztunk. Először csak meg. Aztán… Szét. Egyesek felemelkedtek. Nagyon. Másoknak sikerült foggal-körömmel megkapaszkodniuk. Tartani a szintet. Mások megindultak lefelé. Annyira lefelé, hogy nem is tudtunk róla, hogy van annyira lent. Az aluljáróban aludni, pár széthajtogatott dobozon, mások kidobott rongyaival takaródzva. Már, ha nem zargat a rendőr. Mert eleinte az is megesett. Aztán a zsaruk is megszokták, hogy ott héderel a csavargó. Még iszik is, pedig nem lenne szabad közterületen. De mit lehet vele csinálni?

És egyre több mindenért kellett fizetni – a piac törvényei szerint – egyre többet. Gyakran olyan dolgokért is, amiket magunk építettünk, bagóért meg az ígéretért, hogy ezért majd sose kell fizetned. És nem kell aggódnod, ha rendesen fizeted a járulékokat, majd számíthatsz arra, hogy rendes nyugdíjad lesz, és a kórházakban is kikezelnek az egyre szaporodó nyavalyáidból.

Mindegy, ki volt kormányon, egy se mondott mást. Mindenki törődött a választókkal. Amíg leadták a szavazatukat. Aztán valahogy egyre kevésbé volt érdekes a polgár. És egyre kevésbé volt polgár. Inkább… Már csak…

És örültünk a közmunkának. Mert legalább van. Ugyan embertelenül kevés a bér, de a semminél több. Nem fogunk éhen halni, megfagyni az utcán. Mert ilyesmi is megtörtént. Amiről kölyökkorunkban csak „A megfagyott gyermek” című halhatatlanban olvastunk. Amiről azt hittük, hogy a valóságban ilyen nincs is. Mert olyan sincs, hogy egy öregnek, aki végig dolgozta az életét, nincs mit ennie. Olyan sose lesz, hogy valakinek azért ne jusson ellátás idősen, betegen, mert nem tud érte fizetni. Az nem fordulhat elő, hogy egy gyerek azért legyen rosszul az iskolában, mert éhes.

És közben dübörgött a rock and roll. „Élj gyorsan! Szeress nagyon! És halj meg fiatalon!” Na, itt toltuk el, barátaim az Úrban. Nem haltunk meg elég fiatalon. Volt képünk középkorúvá válni. Némelyek pedig annyira alább adták, hogy meg is öregedtek! Ez egy vicc! Mit képzelnek?! Mi szükség arra, aki már nem hajt hasznot? Hiszen megmondták: „Mindenki annyit ér, amennyit használ!” Vagy, esetleg: amennyije van.
Ja, hogy neked sincs semmid?
Bizony mondom neked: ráfaragtál.

Eddig az idézett kis esszé. Laza, rövid, velős, fanyar, enyhén szarkasztikus, és bizony hordozza magában a depresszió jeleit. Nekem tetszik. Pedig nem is voltam egy őskövület a szocializmusban, akárhogy is vesszük. Azt is mondhatnám, hogy „tovább is van, mondjam még”? Aktualizáljuk itt-ott!

Jönnek a választások. Fel van pörögve az ország. Az ellenzék bár szerintem igen későn, ezernyi hibával, de rájött, hogy a tipikus rablókapitalista szemléletű, egyébiránt országromboló kormány eltávolítása csak együtt, összefogásban sikerülhet. Még az is lehet, hogy egy nagy színjáték volt az előválasztás, amit azzal dobtak fel, hogy a „jó” Dobrev Klára helyett, eleve a „kisgonosz” Márki-Zay Pétert lőtték be befutónak azért, hogy az ellenzéki – mondjuk úgy – botrány felrázza a mélydepresszióból azt a 3,5-4 millió embert, akik az Orbán-kormány legnagyobb vesztesei lettek. (A főpolgármester is milyen volt! Ennyire rossz politikus nem lehet.) No, mindegy is.

Sikerült fenntartani a politikai figyelmet. Jól csinálták. A Fidesz primitív propagandával folyamatosan bombázza őket, és fél.. Fél attól, hogy az általuk „kicsi én”-ként aposztrofált Márki-Zay és vele a depresszióból esetleg felrázott milliók elsöprik a politikai uralmukat. Pedig az uralom kell a Fidesznek, mint az falat kenyér, mert ha jön a nagy elszámoltatás, esetleg még baj is érheti őket.

Biztosítékként előre kiszervezték a közpénz-elköltőket, és polgári-pozícionálták még a saját minisztereiket is a pénz, a polgári élet világában. Senkit nem hagytak maguk közül az út szélén, ha mondjuk, megtörténik a nagy bukás. Szóval kétesélyes lett a meccs, akármekkora arca is van a jelenlegi kormányzó erőknek és az általuk igen gazdaggá tett szolgaseregeiknek.

Amire az ellenzék nem igazán számíthatna – pedig jaj, de bízik benne -, az az Európai Unió. Első számú miniszterünk eddig szépen kiszolgálta a vízfejűeket. Sokaknak ez nem tiszta. Nekem igen. Sokak azért szkeptikusak, mert az ellenzéknek is ki kéne ám szolgálni a brüsszeli tőkés bürokratákat. Pfúúú. depresszió-okozó ám ez is, csak nem esik le mindenkinek a tantusz (már ha tudja mi az)…

A civilek is mozgolódnak.
A „fideszcivilek” erőt fitogtatnak majd Bayer Zsolttal az élen, hisz jó sok pénzt kaptak a közös pénzből Viktor apjuktól. A „nemfidesz” civilek (a „sorososok” vagy fideszkosárba be nem fértek) pedig kissé elkésve, de annál nagyobb elánnal tanítják a népet, hogy mi a demokrácia, meg „fúj, nem jó a fidesz-krumpli, a fidesz-kolbász” vagy az uzsoráspénz elengedése.. Pedig mindegyik jó annak az embernek, akinek a múlt már csak egy homályos emlék, a jövője pedig bizonytalan. Ugyanolyan jó, mint a ki tudja honnan elvett vagy ki nem szervezett pénz, amivel a kormány megtömte egy kicsit a nyugdíjasokat, a közszférában dolgozókat, a fiatalokat. Szalmaláng, inflációkompenzálás Fidesz-módra. A kérdés csak az, ha erre volt most pénz, azt 11 évig „ki ette meg”, hova lett, hány svájci vagy ázsiai bankban landolt eleddig.

Magyarország legnagyobb számú kisebbsége pedig most igazán depressziós. Néptömegei a tanult tehetetlenség állapotában egyre jobban elbutulnak. Kihasználhatók, akár likvidálhatók is jelen állapotukban. Politikájuk ezer sebből vérzik. Civilségüket most érte pótolhatatlan veszteség. Csak, vannak. Közösségeik halomba, mint kereszt… Többség, te tetted ezt! Vagy csak a többségen belül egy országromboló kisebbség 30 év alatt?

Egy azonban biztos: ha egy ország így folytatja, ha egy ország nem talál magára, ha a stressz, az adósság és a kilátástalanság fojtogat 3,5-4 millió magyar polgárt egy egész életen át, az az ország elveszett. Hiába kiabálják egy tolókocsiban ülő sérült embernek, hogy azonnal álljon fel, nem fog. Ideje lenne emberséges, humánus emberré válnunk a közönyös és/vagy gyűlölködő világban!
Még a Sityu bá’-nak is sokkal jobb volt, mint nekünk lesz! No, ez a társadalmi depresszió, nem a faláb!

Kellemes hétvégét kívánok!