Mottó: Az embereket hibáikkal együtt kell szeretni, különben senkit se lehetne szeretni. Perlaky Lajos

Egyáltalán nem a rossz gyerekről akartam ma Önöknek írni. A tanult tehetetlenség témaköre érdekelt volna jobban, de még mindig nagyon felkészületlen vagyok a tárgyban. Nem tudom összegezni és kis léptékekben sem leírni azt, amit hallottam, amiről vitatkoztam, amit leszűrve magaménak vallok erről a fogalomról. Egy-egy írásomban meg-megemlítem a tanult tehetetlenséget a hátrányos helyzetű embereknél például, de az csak egy kis része egy szörnyű egésznek. Talán már megszokhatták tőlem, hogy az életből merítem a témáimat, és általában aktuális problémákat egyszerűsítek le laikus „horváthferis” véleménnyé, amit vagy megfogadnak az emberek a gyakorlatban, vagy nem. Az már az ő dolguk. Így történt tehát a váltás, hogy egy nagyon komplex témát félretéve egy másikba csöppentem bele. Ami lehet, hogy még sokkal komplexebb probléma. De aktuális. Mivel érzékeny a téma, ki fogom vinni külföldre, de aki akarja, az ért belőle.

A téma: Afrika valamelyik nem létező csücskében van egy iskolai osztály, feltételezhetően nagyobb kamaszokkal, ahol egyébként a társadalmi különbségek nem oly nagyok. Mindenki fekete, és egyiknek gyermeknek sem veti fel a pénz a szüleit. Tehát, „ahonnan jönnek” a gyerekek kb. ugyanaz a társadalmi közeg. Vannak jobb iskolák is, vannak vegyesebb összetételű gyermekcsoportok máshol, de ők mind feketék és mindannyian – mondjuk ki nyíltan – olyan szülők gyermekei, akik maguk is nevelésre szorulnának. Természetesen egy ilyen osztályban mindig vannak konfliktusok. Hozzák otthonról a gyermekek a társadalmi feszültségben élő, sokszor igen képzetlen, stresszes, túlélésen gondolkodó, beszűkült élettérben létező, sokszor a tanult tehetetlenség állapotában lévő szülők megannyi hibáit.

Mit tehet a tanító, a tanár, a pedagógus, a nevelő (sokszor nem mindegy, hogy minek nevezzük), ha ő maga nem is fekete, és nem tud mit kezdeni a helyzettel? Amiket tanult valahogy nem működnek. Elég hozzá három olyan gyermek, akiket nem tud kordában tartani, és hasztalannak érez már több kísérletet arra, hogy ezekből a kamaszokból jobb embert faragjon. Mit tehet a tanár, ha három gyermek megrontja a teljes osztálya életét, senkit nem tisztelnek, a gyengébbeket bántalmazzák (és ki nem gyengébb, ha hárman állnak fel vele szemben), és bizony vele is olyan tiszteletlenek, hogy legszívesebben kilőné őket az űrbe? Ugye, milyen ismerős a dolog, pedig mi nem is Afrikában élünk, hanem Európa közepén a XXI. században!

A szereplők egyszerűsítve: szülők, tanár (esetleg tanári kar), iskoláskorú kamasz gyermekek. Közeg: az általános iskola. Mindegy, hogy hol.

Ahhoz, hogy meglegyen a keretünk, hogy megkapjuk ennek az írásnak az ívét, kéne még információ, amit nem biztos, hogy ismerünk. De mivel már a közeget leírtuk, sok következtetést tudunk levonni. Ugorjunk egy nagyot és képzeljük el, hogy milyen iskolát szeretnénk mi egy olyan közegben (Afrikában például), ahol mindenki fekete! Nagy a szegénység, és én vagyok a nagy fehér bwana, akire igencsak nem hallgat a tanulók egy része, mert miért is tenné, így szocializálódott, észre sem veszik, hogy minden munkámat tönkretesznek, aminek a célja az lenne, hogy jobb embert neveljek belőlük, mire elhagyják ezt az iskolát. Szerintem bármelyikünk igen frusztrálttá válna pár hónapon belül, még akkor is, ha olyan műveltség birtokában van, hogy érti a gyermekek viselkedési, megküzdési mechanizmusait. Hajaj… már megint hosszú leszek, és hétvégére nem egy szociológia tanulmányt várnak tőlem, csak egy kis cikkecskét, ami reményeim szerint segít eligazodni az élet nagy dolgaiban, vagy legalább egy-két mankót ad hozzá. Innentől kezdve kevésbé leszek intellektuális és/vagy szofisztikált (mondjuk eddig se voltál az, Horváth Feri, mondhatnák egyesek, de) próbálok törekedni egy lényegre a sok közül!

Megtörtént a baj. Három gyermek klikkesedett és bárkit lever az osztályban, beszól a tanárnak, hiába a kis fegyelmezési módszerek, ezek nem változnak! Eszünkbe jut a szocializmus, felértékelődik az iskolaköpeny szerepe, a sallerek és a kokik korszaka, a párt szava a szülőével szemben, a büntetések különböző nemei, a kordában tartás, és valahogy azt érezzük, hogy jobb volt akkor tanárnak vagy akár diáknak lenni. Nem fejtem ki bővebben, most nem ez a fókuszom. Csak annyit jegyzek meg, hogy akkor a szülő akár akarata ellenére is igen durván bevonható volt a történetbe. Ma meg se próbáljuk! Ergo a szülő szerepe szinte nullára redukálódik ezekben a történetekben, nincs értelme elvárni tőle, hogy segítse az iskolai nevelést, mert maga is deviáns. Bocsi szülők, de az az igazság, hogy a nagy szabadság és büntethetetlenség inkább ellenséget, mint társat teremtett a pedagógusnak belőletek. Ha tetszik ez nektek, ha nem. Ami sajnálatra méltó, hogy nemcsak a szegény szülők lettek mások, hanem a full gazdagok is, szerintem. Fogynak a betűk…. Mi most zárjuk ki ebből a játszmából a szülőket.

Tanári szoba. Benne Amiri (neve jelentése: herceg) és én. Legyek most nő. Beszélgetés: Amiri megint nem viselkedtél jól. Bántalmaztad Bakarit (az ígéretest).

Első etap:
Elmondanád, hogy mi történt? Nem szakítalak félbe, nem szólok közbe, nem rólak meg azért, amit elmondasz, hiszen én kérdeztem!

– Tettek és következmények, ha ezeknek a kapcsolatával nincs tisztában egy gyermek, megette a fene az egészet! – Azért nem fedlek meg, ha nekem elmondod, hogy hogyan fajulhattak a dolgok idáig! – És hagyni kell a gyermeket beszélni, beszélni, beszélni. Akármit is mond, végig kell hallgatni. Hagyni kell ventilálni. – Ha a gyerek megnyílik, könnyű dolgunk van.

Ha nem akar megnyílni, akkor tovább kell kérdezgetni. El kell neki mondani, hogy ez az egyszerűbb történet, ha meg tudod vele beszélni az okokat. – Ha erre sem vagyunk képesek együtt, Amiri, mi, akik mind a ketten hibáztunk, mert te bántottál egy gyermeket, akit rám bíztak a szülei, én pedig nem tudtam tőled megvédeni, akkor szerinted hogyan lesz tovább? Most még talán tudok segíteni, mert te is a tanulóm vagy, felelősséggel tartozom érted is! – A gyermek még mindig hallgat.
Rá kell kérdezni: – Miért gyűlölöd ennyire Bakarit? Mit vétett neked?
(Ilyenkor nem jogot formálsz rá, hogy ezt elmondja neked, hanem szeretnéd, ha a bizalmába fogadna!)

Második etap:
Én azért vagyok itt, mert felelősséget vállaltam az osztályomban minden gyermekért. Amikor az iskolába bejönnek a gyermekek, onnantól kezdve a szülők felügyeleti jogait kéne gyakorolnunk. Édesapádét és édesanyádét, persze nagyon szigorú megkötésekkel. Tudod, én most nagyon szomorú vagyok. Nem tudtam tőled megvédeni egy gyermeket, akit rám bíztak. Kudarcot vallottam. Valaki azért sír, mert én nem figyeltem rá, és te valamiért megverted őt. Nem tudtam megvédeni Bakarit, aki most bedagadt, kisírt szemekkel várja tőlem, hogy elégtételt vegyek rajtad, mert ütötted, rúgtad, pofoztad. Nem, Amiri, engem most nem érdekel, hogy a másik kettő mit csinált, engem az érdekel, hogy te mit érzel, hogyan történhetett meg az, hogy egy osztálytársadat tettleg bántalmaztad, többször megütötted, mindenki szeme láttára megaláztad. Én voltam érte a felelős, érted! Nekem kellett volna megvédeni ettől! Én pedig most tehetetlen vagyok, mert valójában nem akarok neked rosszat. Ha te lettél volna az, akit megvernek, megaláznak, nagyon sajnálnám, és bocsánatot kérnék tőled, mert nem tudtalak megvédeni. Érted ezt! Nekem ugyanolyan fontos vagy, mint az, akit megvertek! Ha téged veszítelek el, az számomra ugyanolyan kudarc, mintha Bakari sértődötten elküldene a büdös francba engem, mert nem tudtam őt megvédeni, pedig ez is a kötelességem lenne itt az iskolában! Kezded már érteni ezt a helyzetet?

Én tudom, hogy te nem vagy rossz gyerek! Tudom, hogy benned egy sokkal jobb ember lakik. Csak a viselkedéseddel vannak gondok. Amikor ezek a dolgok történnek, az valahogy nem te vagy számomra!

Nem szabad stigmatizálni, hogy ő a ROSSZ gyerek, a személyisége helyett a viselkedésén maradjon végig a fókusz! Ez nagyon fontos!

Főszabály: soha nem említjük a másik két renitens gyermeket! Soha nem próbáljuk meg azt mondani, hogy azok rossz hatással vannak az előttünk ülő gyermekre. Soha ne akarjuk nyíltan azt mondani, hogy azok a rossz gyerekek nem a barátaid, mert már vesztettünk is. Mert mi a tét? Tudja valaki? Igen? Igen! Bizalmat szerezni! Az a tét! A legnagyobb tét!

Képzeljük el, hogy az egyik „anyagyilkos” az óceánon lebeg egy igen pici tutajon! Ez a pici tutaj az ő két másik barátja, akik szintén ugyanilyen problémásak. Ő nagy valószínűséggel azért ragaszkodik hozzájuk, mert valamilyen traumareakció azt váltotta ki belőle, hogy így tegyen. Ez egy megküzdési mechanizmus, akármilyen rosszul működik is. Zsigeri és ösztönszerű. Az agy mindenféleképpen meg akarja védeni a testet az elkövetkezendő traumáktól, és ha egyszer talál egy módszert, amivel ezt megteheti, már nem is igyekszik változtatni azon, hogyan küzd meg az élet nehézségeivel. Ha azt mondom neki, hogy a barátai rossz hatással vannak rá, akkor ő talán még körül is néz az igen pici tutajról, de mindenfelé csak óceánt lát. Hát akkor mit csináljon? Úgy érzékelheti, hogy én azt a tanácsot adtam neki, hogy ugorjon bele a vízbe, és fulladjon meg. Innentől már az ellenségének hisz, és innentől bármit is mondok, már elvesztettem a bizalmát.

Viszont, ha ehelyett odaevezek egy csónakkal, ahová nem erőszakkal kényszerítem – mert minek is menne át egy olyan csónakba, ahol őt kényszerítik, míg ezen a rozoga, hektikás kis tutajon ő szabad tud lenni –, hanem alternatívát kínálok neki, hogy ezt lehet fiam így is. Bennem is megbízhatsz. Átjöhetsz bármikor az én sokkal erősebb csónakomba. Szívesen várlak.

Ha odaevezek, és azt mondom: a másik kettő miatt vagy itt, ebben a szorult helyzetben fiam, gyere velem. Nagy valószínűséggel egyszerre rúgják el a csónakomat maguktól, akik megtanultak úgy túlélni, hogy az inkább másoknak fájjon. Sokszor működik ilyenkor a csoportdinamika, azaz képesek lennének egymást úgy erősítve rúgni el a csónakomat, hogy az bőven lehetséges, hogy külön-külön, egyedül, saját magukként ezt nem tennék meg soha.

Tehát kizárólag csak az egyénnel foglalkozunk, aki ott ül előttünk. Nincs olyan, hogy „ők”, csak „ő” van számunkra. Ilyenkor fontos „TE” üzenetekben kommunikálni a gyermekkel!

Másik főszabály: ha nem lehetsz minden gyermek anyja, és nem viheted őket haza, akkor ne is mutasd ki a szereteted. Nem jó ez a nyálas Éva néni, Imre bácsi stílus, iskolaköpeny nélkül. Nem jó. Te le vagy terhelve a nemzeti alaptantervvel, de elvárják, tőled, hogy légy pszichológus is egy olyan közegből jött gyermekkel szemben, akiknek a szüleire messziről tesz az állam is, vagy akinek a szülei azt hiszik, hogy a pénz a minden, de három könyvet nem olvastak el, mióta kiszabadultak az iskolapadból, és rászabadultak a gyengék világára. Tehát távolságtartás, hatodiktól magázódás! Ez lenne a helyes! Ez lenne neked a tanárnak, tanítónak, pedagógusnak a helyes! Szerintem! Így érezhetné a gyermek is, hogy megadod neki a tiszteletet, és van tekintélyed előtte. Ha igazat adsz nekem, de nem tehetsz így, akkor küzdj érte, küzdj a többiekkel együtt! Te csak azért lehetsz felelős, ami az iskolában történik a gyermekkel. Te, CSAK ott vagy felelős érte! Tudatosítsd ezt a gyerekkel is, jobban jársz!

A beszélgetés lehetséges kimenetelei, első változat.
A gyermek megnyílik, elmondja a viselkedésének a mozgatórugóit. Nem kérdezünk, nem adunk tanácsokat, bármennyire is késztetést érzünk rá. Én inkább ezt mondanám: köszönöm, hogy el merted mondani a te szemszögedből, hogy mi történt. Nem biztos, hogy egyetértek veled. Azonban az őszinteséged tetszik nekem. Most menj el nyugodtan. Egyelőre folyik a vizsgálat, de én azon leszek, hogy köztünk maradhass! Egy hét múlva újra találkozunk, és tovább fogjuk beszélni ezt a dolgot. Ne engedjük el végleg!

A beszélgetés lehetséges kimenetele, második változat.
A gyermek teljesen elutasító, tiszteletlen, semmi értelme nem volt a tiszta szónak, a közeledésnek. Itt már a tanár is hibás. Valami nagyon félrement, amit nem tud megjavítani utólag. Lássa be! Kénytelenek vagyunk az esetet jelezni. Egyébiránt a tankerületi igazgatónak minden fizikai sérüléssel járó esetet jelezni kell.

DE jelezzük-e a lelki sérüléseket is? Elbeszélget-e valaki a bántalmazott Bakarival, és hogyan teszi azt? Tudják, mennyire fontos lenne az, hogy elbeszélgessen a tanár a bántalmazottal is? Tudják, mennyire fontos lenne azt mondani a bántalmazott gyermeknek, hogy bocsánatot kérek tőled, Bakari! Nem tudtalak megvédeni. Kötelességem lett volna. Kérlek, mondd el, mi történt? Beszéld ki magadból a fájdalmadat, a dühödet! Tudd, hogy azon dolgozunk többen is, hogy megváltoztassuk a téged bántalmazók viselkedését! Tudd, hogy azt szeretnénk, ha te is többet tudnál róluk! Tudd, hogy ha hasonló helyzetbe kerülsz, hozzám bármikor jöhetsz itt az iskolában, meg foglak védeni! Azon gondolkodom, milyen módon lehetne megakadályozni, hogy újra megtörténhessen ez a szörnyű eset. Számíthatsz rám, számíthatsz az iskola tanáraira. Nem hagyunk egyedül!

Mit jelent az a fogalom, hogy iskolapszichológus? Ki látta őt? Mennyiben veszi a munkáját komolyan? Milyen megfelelő fegyelmezési rendszer működik Magyarországon? Mitől frusztráltak a gyermekek az iskolában, ha kizárjuk a külső környezeti hatásokat? Mit jelent a presztízs ebben az országban, ha pedagógusokról van szó? Van-e objektív felelőssége a szülőnek?
Mikor érdemes őt bevonni? Milyen segítséget vehetünk igénybe, ha ellelhetetlenül a tanítás az osztályban néhány gyermek miatt? Szükséges-e, hogy a leterhelt tanár ilyen beszélgetéseket folytasson?

Kell-e pedellus az iskolába? Ezt a kérdést magyarázom: Szükséges-e egy olyan – egyébiránt valószínűleg képzetlen ötven év körüli – ember az iskolába, akinek vitán felül tisztelete, tekintélye van az iskolába járó gyermekek szülei előtt is? Érdemes-e őt képezni erre? Egy rövid történet: 2014-ben – éppen országgyűlési képviselő-jelölt voltam, amikor is – Cibakházán volt egy tárgyalás hasonló ügyben. Megegyeztünk az önkormányzattal és az iskolavezetéssel, hogy alkalmaznak egy pedellust a közmunka terhére. Később azt mondták, működött a dolog.

Szükség van-e iskolarendőrre, valamiféle másik irányából mesterséges presztízsű állami pedellusra? Szerintem nagyon nincs. Akikre hatnia kéne, azokat irritálja, küzdelemre készteti, akiket pedig meg kéne védenie, azok is tartanak tőle vagy keresik a közeli kapcsolatot, ami nem dolga egy iskolaőrnek.

Magyarul arra alkalmas az iskolarendőr, hogy a belső hierarchiát – ami vagy így, vagy úgy kilakul – még megbonyolítsa. Arra alkalmas, hogy megvédje az tanárt a gyerekektől, vagy a bántalmazott gyermeket a bántalmazótól. A kérdés az, hogy milyen áron? Nagyon kétséges a megítélése, és ha már van iskolarendőr, akkor minden iskolában lennie kéne.

Egyáltalán bemehetek-e még az iskolába előadást tartani egyesületi vezetőként, vagy csak engedéllyel? Kisajátíthatja-e az állam az iskolát magának arra való hivatkozással, hogy csak a szülő mondhatja meg, hogy ki oktathatja a gyermeket az életre? Persze nonszensz a dolog, mert melyik szülőt kérdezik meg, hogy ki mehet az iskolába külön órákat tartani. Majd állambácsi eldönti. Az az állam, amelyik kutyába se veszi az oktatást! Az az állam, amelyiknek a működése alatt a „gyűlöllek” és a „kit érdekel” típusú emberek lettek többségben!

Egy biztos! Bizalom nélkül nincs jó kapcsolat. Sehol sem. Az iskolában sem! Az állam dolga lenne megfelelő válaszokat találni arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni, ha három rossz viselkedésű gyermek ellehetetleníti a tanítást. Óvatosan bánva a témával, több anyagi áldozattal, az erkölcs és az etika társadalmi szintű újrateremtésével.