A debreceni Apolló moziban május 28-án vetítették utoljára a Bosszúállók: Végjáték című blockbustert, erre az alkalomra pedig nekem is sikerült végre eljutnom. A filmről korábban már megjelent egy spoiler-mentes kritika a Debrecineren. Mivel nyugodtan mondhatjuk, hogy a moziban már mindenki megnézhette, hogyan ér véget a Marvel-szupercsapat története, valamint mivel teljesen más szájízzel jöttem ki a vetítőteremből, mint a korábban itt megjelent kritika szerzője, ezért a végkifejletet is ismertetve leírom: miért lett rossz az év legjobban várt filmje.

A Bosszúállók sorozatot lezáró nagyon hosszú (stáblistával együtt 182 perc) Végjáték cselekménye röviden: miután az előző részben a végtelen kövek megszerzését követően Thanos egy csettintéssel kiirtotta az univerzum élőlényeinek a felét, az életben maradt szuperhősök kísérletet tesznek arra, hogy az időben visszautazva megszerezzék a köveket a földönkívüli ökoterrorista előtt, így akadályozva meg a katasztrófát.

SPOILERVESZÉLY! Ha nem láttad, de még szeretnéd megnézni, semmiképpen ne olvasd tovább!

Ami jó volt a filmben:

A Végjáték kétségtelenül nagyon látványos film, megérte moziban megnézni. A székben ülve nem tűnt fel, hogy a vége főcím nélkül is közel három órás filmet tekintek meg: nagyrészt pörgősre, akciódúsra sikerült, de a lassabb jelenetek is indokoltak, közel sem érezni vontatottnak. A Marvel Studios javára írhatjuk, hogy a film végén fel merte áldozni Vasembert, az egyik legnépszerűbb, legjobban felépített karakterét. Tony Stark a saját maga által tervezett, a végtelen köveket tartalmazó kesztyű felhúzása miatt hal meg, miután egy csettintéssel a túlvilágra küldi Thanost és a hadseregét. A milliárdos filantróp halála katartikus volt, szépen előkészítették.

Mivel a képregényfilmek Elon Muskja nem élte túl a Thanossal való összecsapást, dramaturgiailag érthető, hogy az alkotók ebben a részben szerették volna a vele egyszerre szövetséges és rivális, másik ikonikus figurát, Amerika Kapitányt is nyugdíjazni. Ezt szó szerint hajtották végre: a film végén a szuperkatona visszamegy 1970-be, ahol újra összejön korábbi szerelmével, majd megöregedve láthatjuk viszont napjainkban, egy padon ücsörögve. Azzal, hogy a Kapitányt hagyták megöregedni, úgy sikerült tiszteletadással búcsúzni egy népszerű karaktertől, hogy egyúttal szimbolikusan le is számoltak az unalmas, egysíkú, sovinizmussal velejéig átitatott amerikai szuperhős eszményével. További pozitívumként említhető az is, hogy a fiatal Peter Parker tökéletlen karaktere ebben a filmben is működött.

Ami tönkre vágta az egészet:

Elöljáróban álljon itt néhány hiba a sok közül, amelyek önmagukban is rontani tudnak egy film élvezeti értékén: a helyenként még szuperhősfilmhez képest is bugyuta, közhelyekkel terhelt dialógusok, a történet szerint körülbelül ötvenéves, de harmincnak kinéző Peggy Carter, vagy a szupertitkos katonai projekteken dolgozó S.H.I.E.L.D. (mint később kiderül HYDRA) bázisán 1970-ben dolgozó fekete nő – utóbbit a kor Amerikájának ismeretében azért nehezen tudom elképzelni. Szóval vannak benne kínos dolgok, de nem emiatt rossz a film.

A Végjáték cselekményének központi eleme az időutazás volt, amelynek jórészt a popkultúrán keresztül számtalan elméletét ismerjük (a legismertebb ezek közül az időparadoxon). Ezekről ugyanakkor a film gyakorlatilag nem vett tudomást, miközben a Vissza a jövőbe utalásokkal folyamatosan igyekezett közölni a nézővel: tudjuk, hogy hülyeség, ami történik. Persze erre még mondhatjuk azt, hogy minek keresnénk értelmet egy olyan képregényfilm cselekményében, amiben angolul beszélő földönkívüliek, skandináv istenek, mágusok és egy beszélő mosómedve is szerepet kap. De van egy fontosabb szempont is: azzal, hogy a főszereplők gyakorlatilag visszacsináltak mindent, ami a Végtelen háborúban történt, az előző filmet tették teljesen értelmetlenné: szinte minden dráma, ami Thanos csettintésével és azt megelőzően lezajlott, tét nélkülivé vált a Végjáték tükrében. De ez még mindig nem a film legnagyobb baklövése.

A Végjáték legnagyobb hibája (egy kicsivel erősebben fogalmazva: bűne) az, hogy egyáltalán nem reagált arra az egyébként fontos kérdésre, amit az előző részben fölvetett, nevezetesen az ökológiai válságra. Aki a Végtelen háborút látta, az tudja, hogy Thanos nem szórakozásból gyilkolja a népeket. A motivációja onnan ered, hogy megélte a saját civilizációja pusztulását a túlnépesedés és a rendelkezésre álló erőforrások felélése miatt. Joggal várhattuk volna tehát, hogy ha egy ilyen fontos kérdést felvetnek az alkotók a klímaválság kellős közepén, akkor erre valamilyen értelmezhető válasszal szolgálnak. Ehhez képest mit látunk a Végjátékban? Ahelyett, hogy az emberiség szembenézne azokkal a kihívásokkal, amelyek kitermelték Thanost, a szuperhősök egyszerűen megölik az ökoterroristát és a szervezetét. Ezzel a tüneti kezeléssel mindenki megelégszik, még Vasember utolsó monológjában is az hangzik el, hogy a világ végre visszaállt a normális állapotába – ha van olyan.

Márpedig a kizárólag tüneti kezelés üzenete kifejezetten káros az új kihalási hullám, a komplett térségek élhetetlenné válása és a jégsapkák elolvadásának korában. Kifejezetten rossz üzenet Hollywood részéről egy ilyen lezárás akkor, amikor világszerte diákok milliói tüntetnek a szigorú klímapolitikáért, amellyel még meg lehetne menteni valamennyit a következő generációk jövőjéből. Attól ugyanis a valóságban senkinek nem fognak megoldódni a problémái, hogy egy amerikai milliárdos – legyen bármennyire is filantróp – felveszi a kesztyűt a válság egyik következményével szemben.