Félig kerek évforduló volt tegnap, 65 éve vonultak az utcára a debreceni egyetemisták – akikhez csatlakoztak a megszólított munkások és a város elégedetlen polgárai – a szovjet megszállás fennhatósága alatt regnáló magyarországi pártállami rendszer ellen. Nagy dolgok, történelmi dolgok történtek Debrecenben, de mindezek említés nélkül maradtak a debreceni polgármester idei ünnepi beszédében is.

Ritka az a város az országban, amelyik így kiállt akkor, mint Debrecen, de ennek a városnak a mai polgármestere erre nem fecsérelt szót, inkább a mai kormánypárti kommunikációnak felettébb eleget téve gyurcsányozott. Az ünnepi beszédében ötször említette – az egyébként nem debreceni kötődésű – Gyurcsányt, s egyszer sem szólt arról a sortűzről – annak áldozatairól -, ami 1956-ban először Debrecenben gyilkolt meg polgárokat. S azokat sem sorolta fel, akik a szovjet támadás halottai voltak a Kossuth-laktanyában, és azokról az emberekről sem ejtett egyetlen szót sem, akik a forradalom napjai alatt a város élén álltak. Nekik nincs nevük, Gyurcsánynak meg van? Hogyan jön egyáltalán Gyurcsány említése ahhoz, hogy 1956 évfordulóján, ünnepén a város emlékezik és tiszteleg a hősei előtt. A debreceni hősök és áldozatok előtt – akik említésének a hiányát nem pótolja az a teljesen felesleges polgármesteri beszédfordulat, miszerint „Debrecen büszke városként ünnepli a magyarság sorsfordító forradalmait – 1848-at és 1956-ot is –, mint amelyeknek nemcsak szemlélője, hanem irányítója, kezdeményezője is volt.” Ugyan már, ugyan… Az efféle ünnepeken elhangzó szónoklatokban amúgy lehet aktuálpolitikai témákat feszegetni, de arról nem szabadna elfeledkezni, amiről-akiről szól az ünnepünk, mindannyiunk ünnepe, nem csak az éppen hatalmon lévőké.

Nem mellékesen milyen szomorú, hogy Debrecenben a március 15-ei és az október 23-ai ünnepségeken néhány karrier-reményű fidelitaszoson kívül nincs fiatal. Miért is mennének oda? Ahol az aktuálpolitikai küzdelmeket vívják a nagyok ünneplő ruhában, gyakorta nemtelenül.

Debrecennek mintha nem lenne polgármestere. Egy olyan – egyébként eddig már kétszer megválasztott – ember áll a város élén, aki ezerszer inkább a pártja szolgája, mint a választóié, a helyi embereké, mint Debrecené. Nincs más választása? Akart-e valaha ennél több lenni?

Ellenben Debrecenben van ellenzék. Van? Hol? Az előválasztási lendületük után esetleg nem tarthattak volna Debrecenben egy közös emlékezést a méltán történelmi helyi események és szereplők előtt tisztelegve? Nem szólalhattak volna a szónokaik arról, hogy a jelenlegi pártállam szerintük miben hasonlatos az 1956-oshoz? Nem beszélhettek volna arról, hogy ők milyen világot akarnak a mostani helyett? DK-s, MSZP-s, momentumos, jobbikos meg a többi együtt? Nem mernek kiállni? Nincs mondandójuk? Még mindig egymás froclizásával vannak elfoglalva? Vagy igazából nincsenek is szervezett ellenzéki pártok helyben, csak néhány ember tűnik fel, azok is leginkább a közösségi hálón?

Mind szomorú.

Mi mondjuk ki a neveiket! Ha már ez a Fidesznek és a helyi oppozíciójának sem jutott az eszébe. Pedig legalább évente egyszer, politikai szimpátia és pártelkötelezettség nélkül el kellene mondani Debrecenben úgy, hogy sokak hallják: október 23-án – többek emlékezete szerint a politikai foglyok kiszabadítása érdekében – a debreceni Kossuth utcán tüntetők közül a rájuk kilőtt sortűzben számosan megsebesültek és ketten meghaltak: Ács Zoltán 22 éves bádogos és Gorzsás András 56 éves cipész.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!