Belépett egy negyvenes évei elején járó férfi, a sor elejére törtetett – mindenki felháborodására. Köszönés nélkül kezdett bele: „Meghoztam a vesszőseprűt!” Az eladónő kérdőn nézett rá, hogy mit? „VESZ-SZŐ-SEP-RŰT!” – ismételte nyomatékosan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az eladónő bizonygatta, ő bizony nem kért vesszőseprűt. Emberünk folytatta: „Nem. Tudom, hogy nem te, hanem a Nagyfőnök. Neki hoztam.” Még ekkor is mindenki értetlenül figyelte az esetet. A vesszőseprűárus pedig tovább folytatta: „Nem te vagy a felesége?” Mondta a nő, hogy nem, ő nem a feleség. „Ja, tudom, pedig múltkor az is itt volt, az is egy nő” – nevetett. – „Aszittem, te vagy! Mindegy, a Nagyfőnöknek hoztam a seprűt, itt vár kint.”

Az eladó kissé türelmetlen lett, pontot akart tenni az ügy végére és rákérdezett: „Melyik főnök? Fiatal? Idős?” A másik azonnal a válaszolt: „Hát a magas!”, újra kérdés: „De fiatal vagy idős?” Aztán elismételte újra az előzőt: „Mondom, hogy magas: a nagy Nagyfőnök, tudod te! Fiatal vagy idős? Mit tudjam én, én fiatal vagy idős vagyok, attól függ, ki kérdezi. Ez mondom, hogy magas!”

Eladónk már végleg feladta a kommunikációt és elkezdte a sorban állókat kiszolgálni, ám váratlan vendég továbbra sem adta fel: „Hívd fel, majd megmondja ez a agy Nagyfőnök. Vagy több is van ilyen?” – válasz híján tovább folytatta monológját. – „Na, akkor most mi legyen? Nektek hoztam, mert a Nagyfőnök mondta, hogy kell. Kifizeted, itt hagyom. Vagy hívjad fel, oszt itt hagyom, mert tudja!”

Az eladó végül megadta magát és a telefonjáért nyúlt, valószínűleg hívta a nagynak vélt főnökét, ám az eset végét és a vesszőseprű sorsát már nem tudtuk megvárni, mentünk a buszhoz. Remélni tudjuk csak, hogy megtalálta végső otthonát annál a magas embernél.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!