Azok a fiatalok akik, ugrálás, görkorizás stb. után, idősebb fiatalok mindezt mellőzve, el-elüldögélnek a „kellemesen” fülledt nyári alkonyat magasságában a Nagytemplom lépcsőin vagy „mellvédjén”, egy dologra bizonyára nem gondolnak. Arra az egykor szebb napokat látott, illetve Napot alig látott műszaki létesítményre, amely éppen a lábuk alatt vagy annak közelében hallgat. Mélyen, bár térben csak néhány lépcső vezetett le mindkét végén, ahogyan már az aluljáróknál szokásos.

Igen, itt valamikor a Petőfi térihez képest ugyancsak kulturáltabb, ráadásul hosszabb, tehát igazi aluljáró vezetett. Mégpedig a Kálvin tári oldalról a Nagytemplom elé. És vissza. Jó okkal, hisz a Piac(z) utca (amit akkor éppen Vörös Hadsereg útjának neveztek) volt a város fő belvárosi közlekedési útvonala. Az aluljárda felett zúgtak el a félelmetes „bengáli” típusú csuklós villamosok, az Ikarosz szárnyalású Ikarusok, s a már akkor szép számú személyautó, teherkocsi. S ezek az egyetlen villamosjárat kivételével jobbára itt, a templom előtt fordultak balra. A felszínen gyalogátkelni tehát több mint kockázatos volt. Hogy átkerüljünk a Bika, Püspöki-palota stb. oldalába el kellett tehát mennünk a Csapó utca eleji lámpához. Ez pedig sokaknak nem eset útba jövet-menet. Tény, soha nem láttam, az emlékeim szerint elég hosszadalmas vita után elkészült földalatti átjáróban tömegfelvonulást. Ám azért elég sokan használtuk napjában párszor.

S annak okán ugyancsak megemlékezésünkre érdemes, mert a többi aluljárótól eltérően ez „fénykorában” arra utalt, hogy a felszín alatti közlekedési utakat anélkül is lehet(ne?) használni, hogy ott végeznénk kis- vagy nagyobb dolgunkat vagy ott próbálnánk kivégezni a legutolsó korty előtt még legjobbnak nevezett barátunkat. Igaz, a Petőfi téri túl kicsi a tömeges betelepedéshez, viszont annál intenzívebb illatkavalkáddal kényezteti a lemenőket. Vannak, főleg babakocsit toló kismamák vagy bevásárlógurulót húzgáló idősebbek, akik inkább megkerülve közelítik a villamosok végállomását vagy az állomást.

Ám térjünk vissza oda, ahol már régen nincs földalatti emberi mozgás, vagyis az egykori belvárosi aluljáró alant hűlő helyéhez. Bárki számára kideríthető, hogy mikor, mi, hogyan történt vele, a lényeg, hogy nem sokáig funkcionált. Bennem, főként az maradt meg, hogy akkor még teljesen reális, életszerű elképzelésnek tűnt, hogy az aluljáró nemcsak a közlekedést segíti, de állandó helytörténeti kiállításnak szintén helyet ad majd. Végül az elképzelés, más formában, valamilyen módon megvalósult a templom környékén. Az viszont, sok más korábbi elképzeléshez alaposan túlzott, mondjuk így, derűlátásnak bizonyult, hogy mindez Magyarországon fenntartható lenne egy városi aluljáróban.

Attól tartok, hogy előbb nagyon sokaknak kellene viselkedésben, életmódban felnőnie ahhoz, hogy egy aluljáróba vagy ahhoz hasonló gyalogos passzázsba leereszkedve, megközelítőleg kultúrembermódjára viselkedjék. Elvégre már ezekben is, bár egyelőre saját akaratunkból, de már a föld alatt vagyunk. Ahol nemcsak elvárható, de minden látható jel szerint kötelező a szigorúan fegyelmezett viselkedés…