Mottó: Amikor nagyratörő céljaink vannak, a nyomás és a feszültség elkerülhetetlen velejárója az igyekezetünknek. Történnek majd dolgok, amelyek készületlenül érnek, fenyegetnek vagy megijesztenek bennünket. Jószerével garantáltak a (többnyire kellemetlen) meglepetések. Mindig jelen van a kockázat, hogy legyőznek bennünket. Ezekben a helyzetekben nem a tehetség a legszükségesebb tulajdonság, hanem a tartás és a higgadtság, mert ez a két vonás kell ahhoz, hogy bármely egyéb képesség megnyilvánulhasson. Ryan Holiday

Hajnali hat óra lehetett. Kint üldögéltem az udvaron. Néztem a felkelő nap első sugarait, szürcsöltem a kávémat és persze bagóztam. Elméláztam azon, hogy miért pont csak a cigarettásdobozt csúfítják el úgy, hogy az embert a hányinger kerülgeti. Milliónyi dolog van, ami még megölheti az embert. És meg is öli. Ha mégsem, akkor is meghal egyszer, bármennyire is nem akarja.
Magasröptű belső eszmefuttatásomnak az vetett véget, hogy ébredező nejem kinyitotta az ajtót, és azt mondta: jó reggelt, drágám! Ha már így fent vagy, hoznál egy kenyeret. Magamban dühöngtem egy kicsit, de aztán rájöttem, hogy felesleges. Tényleg nincs kenyér. Tegnap este felfaltam, ami volt. A sok kenyér is megöl, folytattam magamban a még bennem szaladgáló – cigarettásdoboz ihlette – eszmefuttatást. Elhízáshoz vezet stb.-stb. és meghalsz, morogtam magamban, miközben cihelődtem a kisboltba. Alapvetően jó maradt a hangulatom. A család rendben, még pihennek, az idő szép, nincs meleg és érdemes az eszméket futtatni, mint egy számítógép a programot. Kedvem leltem az elmélkedésben.

A kisbolt nem volt messze. Egy fessebb alaknak meg se kottyant volna a távolság. Amúgy nekem se, de azért szaporábban vettem a levegőt. A kenyér megöl, gondoltam morózusan magamban.
Rajtam kívül még két vevő volt benn. Az egyik érdektelen, a másik azonban megfigyelésre késztetett. Talán még mindig ebben az elmélkedő gondolatfelhő-burokban létezhettem, mert a realitások egyáltalán nem érdekeltek. Persze, közben a kenyér mellé szokás szerint el kezdtem vásárolgatni ezt-azt. Nehogy már csak egy kenyér miatt aktivizáljam magam korán reggel!

Úgy elvoltam a boltban. Megfigyeltem egy idős nőt. Ne gondolják, hogy bármiféle mentális zavarom lenne, de tény, hogy él bennem még valami a rend őréből, aki mindig figyeli a környezetét. Az öregasszony talán kilógott a képből, talán a ruhája, a mozgása, nem tudom, de felkeltette az érdeklődésemet. Most ne azt képzeljék, hogy „átmentem biztonsági őrbe” és követni kezdtem őt egy méter távolságból! Nem. Elég tágas a kisbolt, nincsenek magas tereptárgyak. Lényeg a lényeg, hogy kb. 10 perc múlva a pénztárnál találtam magam, ahol előttem ő következett. Akaratlanul is belenéztem a kosarába. A szokásos tej, kenyér, stb. No, ő is mának él ezek szerint, gondoltam, mert a legtöbb ember képes erre gondolni már előző nap. Nem vagyok a legtöbb ember. Én én vagyok! – morgott bennem az egoista. Közben – mivel közel volt hozzám – néztem a redőkkel teliszórt arcot, a fejtartást, a kezet, a hajat, a ruházatot. Valamit észrevehetett, mert rám mosolygott (nem kellemetlenül), és azt mondta: fiatalember! Ha végzett a pénztárnál, a bolt előtt várom magát! El voltam képedve. Préda lett a vadászból. Vajon mit akarhat a vénasszony!

Amikor kiértem a bolt elé, ott várt, cigarettázott. Kissé esetlenül jó reggelt kívántam és bemutatkoztam (nem használtam a doktori titulust, arról már régen leszoktam). Ő mondott egy üdvözlömöt, komoly eleganciával kezet nyújtott, megmondta a nevét és már folytatta is:
Ne haragudjon, hogy megszólítottam! Észrevettem azonban, hogy olyan ihletett állapotban van, és valószínűleg nem illettem bele abba a képbe, amit reggel ez a bolt esetleg adni szokott önnek. Ez zavarta önt. Természetesen láttam, hogy figyel. Nem vagyok olyan hiú, hogy azt feltételezzem, hogy ez a nőnek szólt volna, aki voltam valaha, így ha nem érzi indiszkréciónak, én is megfigyeltem magát. Zavartan mosolyogtam, ő pedig folytatta a beszédet.

Az ilyen vénasszonyok, mint én, keveset beszélnek másokkal. Maga, úgy érzem, valamiért jó alany. Szerintem témát keres, hát röviden elmondom a történetemet, hátha éppen erre vágyik. Kérdés volt ez, amire illett válaszolni. Egy másodpercig szóhoz sem tudtam jutni, de őszintén megmondom, kíváncsi lettem és kértem, hogy folytassa.

Az élettörténet három percben:
Egy ma is híres villában nevelkedett, leányiskolába járt, csodálta a méltán híres apját, aki vagy egy külképviseleten dolgozott vagy kém volt, de az biztos, hogy sok külföldi kapcsolattal rendelkezett. Édesanyja igazi úrnő volt, és neki is meg kellett tanulnia akként viselkedni. (Itt már derengett, hogy miért tűnt másnak, mint általában reggel a boltban az emberek). Ő maga bölcsésznek tanult, külföldön is járt nem egyszer. Sőt tanulmányokat is folytatott. Kedvence a lingvisztika. Aztán egy képi fordulattal arról beszélt, hogy a szülei halála után úgy miden elveszett, a villa, a barátok, a társaság. Szegény ember lett, most már bennfentes kapcsolatok nélkül, de ez nem nagyon zavarta. Végül is a saját keresményeiből akkor már gyűjtött össze annyit, hogy vegyen egy kis házat. Akkor még bejárt az egyetemre tanítani…

Később jött a külföldről hazatért fia a családjával. Ott laktak nála. Nagyon rühellte a dolgot, de nem volt mit tenni egészen addig, amíg a fia nem akart magának egy külön lakást a családjával. Szerencsére vagy szerencsétlenségére (ma sem tudja melyik, de nem is lényeges), az ő takaros kis háza lett a jelzáloghitel fedezete. Igen. A fia csődbe került, az ő házát később elárverezték. A fiú a jobb élet reményében külföldre költözött újra. Sajnos a külföldi egzisztencia megszerzése időt vesz igénybe. Az egyetlen fia végül Amerikában kötött ki egy fillér nélkül, segíteni nem tudott az anyjának, az anyja hajléktalan lett. Nem mondanám, hogy szokványos történet, de előfordul. A mese vagy a valóság továbbfolytatódott:

Hajléktalanságában a nő nem adta fel. Volt némi megtakarított pénze, nyugdíja. Az egyetemre persze már nem járt be, maximum néha belátogatott, hogy nyugodtan ülhessen egy kicsit a kedvenc padján, nosztalgiázva a szép időkről. Nagy beosztással élt. Hajléktalanszállóra egyszer sem ment be. Képes volt nappal aludni kisebb-nagyobb eldugott helyeken. Megoldotta, hogy igen kevés pénzért egy becsületes ember vigyázza a dolgait, így hát nem járta az utcát zsákszatyorral soha. Az éjjelek nehezek voltak. Sokszor kellett megjátszania, hogy vár valamire késő este. A rendőrök már ismerték a Nyugatiban. Tudták, hogy 11 óra tájt szépen elsétál valahova, így nem zaklatták, nem kezelték hajléktalanként. Elég sokszor buszozott az éjszakai járatokon, megfigyelve az azokon utazó embereket. Aztán, hol itt, hol ott leszállt a buszról, és a bejáratott helyein ülve pihent egy-két órát, ahol nem volt szem előtt. Tavasztól őszig sokat tartózkodott a Margitszigeten. Egy kis séta után lehetett úgy tenni, hogy ő most megpihen, írogat és elszunnyad egy kicsit. Megtanult túlélni az emberek dzsungelében.

Egy napon így pihent a kis plédjén azt a látszatot keltve, hogy ő egy középosztálybéli idős hölgy, aki szívesen jár ki a szigetre sétálni, írogatni, múlatni az időt. Nem túl messze (olyan 10 óra tájban) egy fiatalember telepedett le a közelében, és igen szorgosan bújta a spirálozott füzetét. Jegyzetelt, morgott, hangosan ismételgetett szavakat, amikből egy vájtfülű volt nyelvészprofesszor könnyen rájöhetett, hogy mi a témája egy készülő „szakdolgozatnak”. Végignézett magán, úgy érezte, hogy megfelelő az öltözete, a modorral nem lesz gond. Summa summárum a teljesen idegen ember elfogadta a segítségét. Volt ebben a nő részéről némi hiúság, némi vágy, hogy felelevenítsen ismereteket a filológiából, és volt benne egy realitás is. Amíg nincs egyedül, addig nem feltűnő senkinek. Nem nézik őt hajléktalannak.

Kb. két hetet voltak így együtt tíztől általában délután egyig. A fiatalember többször próbálkozott, hogy hálából meghívja ebédre, amit soha nem fogadott el. A találkozók vége felé, amikor a beszélgetések személyesebb formát öltöttek, mindig elárult egy-egy kis részt abból a tudásból, ami neki megadatott. Kiderült, hogy a fiú édesapja könyvkiadással foglalkozik, és nem talál egy igazi nyelvi lektort, aki olcsón és jól végezné a munkáját. Így alakult ki az a helyzet, hogy az egy nyelvészeti témára épülő kiadás előtt álló könyvet ő lektorált.

Persze hatalmas nehézségeket kellett leküzdeni. A lakcímkártyája szerint még volt otthona. A csomagmegőrzős barátjánál lévő holmijából elkérte az egyik legszebb táskáját. (Megjegyzem, a „csomagmegőrzős ember” sem tudta, hogy a nő hajléktalan.) Könyvtárba járt, ott nézte át a még készülőfélben lévő anyagot, és látta el jegyzetekkel. Használta a könyvtár számítógépét, pénzért nyomtatott is. Szépen haladt. Pénzért dolgozott. Tudta, mit csinál. Néhány hét alatt végzett is a munkájával, ami nagyon, de nagyon tetszett a fiú apjának. Amikor meghívták egy beszélgetésre teljes természetességgel tudott viselkedni, elemében volt. A fiú apja is tetszett neki. Régivágású úriember volt a fickó. Lényeg a lényeg (és kevés már nagyon a karakter is), a következő munka előtt érdemesnek érezte rá a férfit, hogy megmondja neki, nem tudja vállani az új munkát, mert nincsenek meg a tárgyi feltételei hozzá. Szó szót követett, és kiderült, hogy nincs lakása, nincs hol aludjon, féltette az átvett anyagokat is, és tartott tőle, hogy egyszer kirabolják.

Most tekintsünk el a drámai hatásoktól. A kiadó kivett neki egy kislakást Újpesten. Ma már ott tart, hogy azt a kislakást megvette, már nem hajléktalan. Örökké hálás lesz a sorsnak, hogy a szakdolgozatát író fiatalember az útjába került. Ma már azon gondolkodik, hogy ellátogat egy-egy régi külföldi helyszínre, hogy újra ihletet szerezzen egy könyvéhez. Sorstársnak látott engem, azért szólított meg. Szerinte többnek néztem ki, mint amit a kinézetemből egy átlagember leszűrhet.

És itt fejezzük is be a történetet. Nem mondtam el neki, hogy ki vagyok, nem mondtam el neki, hogy jogász vagyok immáron 20 éve, aki nem műveli a jogot, csak hobbiszinten a barátainak, nem akar dolgozni, mert nem akar főnököt, van némi jövedelme, csak úgy elvan a világban, néha süt az írásaiból a düh, néha pedig melankolikus hangulatában ír egy ilyen jegyzetet. Az idős hölgynek tartása volt. Hogy megtalált engem, lehet, nem a véletlen műve. Hogy látni akarom-e újra, vagy csak az elmém szüleménye a történet, és két-három ismerősömből gyúrtam össze egy nem létező emberi lényt, mindenki döntse el maga.

Kellemes hétvégét kívánok!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!