Mottó: Nem mindig tudhatod, hogy hogyan segíts, és nem mindegy, hogy kit vonsz be.

Valaha írtam néhány jegyzetet a szegregátumokban élők viselkedésmintáiról. Próbáltam rávilágítani, hogy miért „működik másképp” az ember egy zárt közösségben, milyen küzdelmei vannak belül, és milyen csoportérdekek érvényesülnek egy idegennel vagy egy idegen csoporttal szemben, ha a zárt közösség nem elfogadó irántuk.

Most az adományozókat szeretném néhány nézőpontból láttatni. Kisebb utalásokat már tettem rájuk is A jócselekedet – ami nem keres visszhangot című jegyzetemben. Bankárok, cégek, cégcsoportok, adománygyűjtő szervezetek motivációit keresve, de most ez más: itt a magánadományozók viszonyulásait szeretném elemezni, hogy milyen motivációk mentén gondolkodnak, hol követhetnek el akaratukon kívül hibákat, és hogy mi köze ehhez a közbülső személynek, aki az adományozó és az adományozott között foglalja el ebben a történetben a helyét.

Hú, de nehéz belevágni… Olyan kevésnek érzem ezt a néhány szász karaktert! Kénytelen vagyok sarkítani. Az adományozó alapvetően két dolog miatt adományoz: vagy vezekel valamiféle múltban elkövetett hibája miatt, amit felismert és szégyelli, vagy rádöbben a saját privilegizált helyzetére, és erkölcsi mélységekbe zuhan, ami számára fájó, és szabadulni akar ezektől a negatív érzéseitől. És persze mindkét esetben fennáll a sajnálat azok iránt az emberek iránt, akik sokkal nehezebb helyzetben élik az életüket, mint ő. Tulajdonképpen nem is akar bonyolultan gondolkodni erről a témáról, nem megy bele társadalmi elemzésekbe, mert jóval képzettebb annál, és tudja, hogy millió és egy olyan téma fog felmerülni, ami további sajnálatot gerjeszt benne. No, ezt jól megmondtam. Elgondolkodtató, nem?

Tovább is van, mondjam még? A kolonizáció. Erre jó példa volt a mára már betiltott Babar című rajzfilm. A dzsungelben élő elefánt bekerül a városba, ahol a lilaruhás igen jól szituált idős emberi hölgy felkarolja és úriembert nevel belőle. A mesében kvázi megtanul emberként élni. Amikor visszatér a dzsungelbe, civilizálni kezdi a társait, kastélyt épít, arisztokráciát nevel ki közülük. De ugyanez Anglia és India viszonya. A koronagyarmaton hiába jól működik a mezőgazdaság, iparosításba kezdenek, erőltetik az angol nyelv használatát és elnyomják azt a társadalmi rendszert, ami alapvetően működött. És bizony hiába szűnt meg koronagyarmat lenni India, már semmi sem ugyanaz, ezért vannak világvárosaik és „dzsungeleik”, ahol egészen mások a szabályok.
El kell fogadni, hogy a szegregátumban élőknek van saját közegük, kultúrájuk, leképeződnek a hatalmi viszonyok is, amelyek sokszor nagyon eltérőek a megszokottól. Ez a kultúrakülönbözet olykor veszélyessé is tud válni, és ha belevisszük a privilegizált ember egyszerűsítéseit, konfliktus is keletkezhet.

Miről is beszélünk? Egyszerű adományozási folyamatokról és azok lélektani hatásairól. Hogyan? Nagyon, de nagyon leegyszerűsítve a dolgokat. Most térjünk vissza oda, hogy túl vagyunk az egyszerű ruhaadományokon, amik önmagukban is megérne egy misét, ezért teszek egy kicsi kitérőt. Aki adja, általában jó szívvel adja, aki ad magára, az ki is válogatja ezeket a ruhákat. Aki kapja, az egy másik kultúrközegben él, ahol státusszimbólum a viselet. Ezért látni annyi márkás sportruhában járó embert a romák között, mert hiszik, hogy az autó mellett a márkás ruhák viselése presztízst eredményez számukra. Ebből az is következik, hogy szelektálnak a használt ruhákban, és egy részüket továbbadják vagy eladják. Ami pedig nem megy el, azt nemes egyszerűséggel eltüzelik. Az adományozó ebbe nem akar belegondolni, mert akkor újra rossz érzései támadnak. Ha mégis megteszi, akkor vagy soha többé nem fog ruhát adományozni – ami kár lenne, hisz ezek az emberek nem igazán tudnak hozzájutni márkás, jó ruhákhoz –, vagy elkezd bonyolultabban gondolkodni, és az az erkölcsi fölény újra csorbát szenved, és végül már pénzt ad azért, hogy a lelkiismerete újra helyre billenjen. Hát, nem fognak szeretni az adományozók ezért a jegyzetért, de már túl vagyok azon, hogy bárkinek is meg akarjak felelni!

Ez volt a kitérő, jöhet a kolonizációs folyamat, amikor meg akarjuk változtatni a szegregátumokban élők viselkedésmódját, viselkedésmintáit, de minél egyszerűbb gondolatok mentén. Az elmaradottabb térségekben, hol európai uniós forrásból, hol magánadományozók által adott pénzből mosodákat és fürdőházakat csináltak az igen nehéz körülmények között élő romáknak. Idetartozik az is, hogy néhány helyen azokat az EU-s forrásokat megcsapolva a vízvezetékrendszer kiépítését spórolták meg, és lehet, hogy a mai napig fizetnek egy embert azért, hogy ezeket a fürdőházakat üzemeltesse. Egy barátom mesélte, hogy egy nagyobb város melletti tanyán így oldották meg a sokmilliós projektet. Papíron épült minden, a valóságban csak egy mosoda meg egy helyiség, ahol meg lehetett fürödni, és még sampont is kaptak hozzá. Sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, de nem hiszem, hogy teljesen városi legenda lenne a történet. Másutt más helyeken ez egy egyszerű és jó megoldásnak tűnhet. Az egyetlen gyors és jó megoldásnak. Azonban mivel nem akarunk bonyolultan gondolkodni mások helyzetéről, ami egy jó emberben fájdalmat okoz, ez a megoldás is jó nekünk, és nem is igen akarunk többet áldozni abból, ami nekünk van erre. Érthető. Az államot nem pótolhatja néhány jobb módú, jólelkű ember.

Tehát van egy fürdőházunk és egy mosodánk. Az érintettek használják. Mivel nem mindig lehetünk ott, megbízunk valakit helyben, hogy üzemeltesse, megfelelő időközönként beszámoljon, mi és hogyan működik, és mire van szükség. Ez az ember hatalmat kap a többi felett. Abba már bele sem akarunk gondolni, hogy milyen lehet beosztásokat írni, hogy mikor kerülhetünk sorra, van-e fertőzésveszély, megalázó vagy sem ez az állapot azoknak, akiknek létrehoztuk.
Tudni kell, hogy vannak olyan településrészek sok helyen, ahol még csak ki sincs építve a vízvezetékhálózat, a szennyvízelvezetés, és bizony, mint száz éve ugyanúgy, pottyantós mellékhelyiségek vannak. Olykor több családnak egy. És ez olyan helyen, ahol önkormányzati bérlakások vannak, és bevasalják a lakókon a lakbért. Tény, hogy ezeken a helyeken a rossz, de a fennálló állapotoknál mégiscsak jobb egy fürdőház üzemeltetése, egy mosoda megnyitása, vagy éppen egy közösségi, többek által használt, több helyiséges mellékhelység üzemeltetése, ahol kulturáltabb és közegészségügyi szempontból jobb körülmények között végezhetik szükségüket az emberek.

Igen, igen. Most rossz érzést keltek egyesekben. Nekem, aki már nem a szegregátumi létformák között szocializálódott, szörnyű és megalázó ez a helyzet. Ordít belőlem a demokrata és a jogász, hogy az alapvető szükségletek kulturált kielégítése a társadalom tagjai számára az állam dolga lenne! Különösképpen, ha a lepukkant házak lakói önkormányzati bérlők, akik bérleti díjat fizetnek. Micsoda ordító társadalmi igazságtalanság, hogy a privatizáló kapitalizmus magára hagyott embereket! Munka nélkül, fejlesztések nélkül, csak azért, mert nincs munka, nincs pénz! Palotákra, harácsra, vállalkozásokra, szállodákra, ménesekre, disznófarmokra van közpénz, de egy vízvezetékhálózat kiépítésére nincs, mert úgysem tudnák megfizetni az ott élők. Rettenetes. Csökkentsük még az egészségügyi és szociális kiadásokat, aztán majd kihalnak ezek az emberek, akik nem képesek saját erőből változtatni a dolgokon. Persze a folyamat nem rövid, hisz a szegények is szülnek gyermekeket.

No, ez a bonyolult gondolkodás, amit egy átlagadományozó még a legjobb jószándék mellett is igyekszik elkerülni, mert újabb és újabb rossz érzést kelt benne, és végül a tehetetlenség – akárcsak a szegregátumokban – dühöt szül benne is. Sőt akár ellene is fordul azoknak, akik elégetik a kapott ruhákat, vagy méltánytalannak érzik, hogy akkor mehetnek fürödni, ha azt megengedik nekik.
Talán éppen ezért a bonyolult lélektani hatások miatt, a privilegizált helyzetben lévők könnyen megbocsájtják az érintett, szegénysorban élők hibáit. Merthogy rá lehet fogni az erkölcsök romlására és a nehéz szociális helyzetre. No, erre épülnek szinte iparágak! Ezért nem gondol a tehetős adományozó abba bele, hogy tényleg eljut-e a pénze Dzsibutiba, hogy jusson víz az ott élőknek, vagy éppen tényleg meghalt-e az apja valakinek vagy sem. Küld pénzt és letudta a problémát. Aztán csodálkozunk azon, hogy a nehéz körülmények között, munka nélkül tengődők minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy kérjenek. A közmédia megjelenésével, a Messenger elterjedésével már nem kell telefonszám. Azokat keresik meg, akiket csak tudnak, és ha valaki aktív karitatív tevékenységet végez, az biztos, hogy hetente kap egy segítséget kérő levelet (aminek a tartalma vagy igaz, vagy nem), de végül belefárad a válaszadásba, a „sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy segítsek” közlésébe, és elege lesz egy idő után a dologból. Túl sok energiát fogyaszt vele.

Talán a jobb anyagi körülményeknek tudható be, hogy sokan azt hiszik, mindenki gyermeki létállapotban van a szegény emberek közül. Én is így gondoltam. Azonban ne feledjük, hogy a XXI. században élünk, igen erős az információáramlás, és például a szegény cigányok többsége egyáltalán nem értelmi fogyatékos, csak az előítéletek miatt kevésbé jutnak hozzá a szolgáltatásokhoz vagy akár a munkához is. Igen, igen, itt most lehet felsőbbrendűsködni, hogy micsoda hazugságokat ír le a Horváth Feri, de nem mindegy, hogy honnan érkezel a munkába. Ha nem hiszed, kedves olvasó, keresek egy szegregátumban élő embert, és cserélj vele hat hónapot. Másképp fogsz gondolkodni. Pláne, ha barna a bőröd is.

No, de ne térjünk el a tárgytól, már így is sokkot kaptak az írástól, ezért rövidre zárva néhány sorban befejezem! Az igazi adományozó keres olyan közbülső személyt, aki továbbítja az adományt. Az igazi adományozó elsősorban egy barátot keres erre, aki sokszor hasonló helyzetben van, mint ő – azaz nincsenek megélhetési gondjai –, de igen aktív, és benne van a jószándék a közösség építésére, fejlesztésére. Azonban ez még kevés. Az azonos kultúrkörben élők hasonlóan gondolkoznak. Az aktív közösségépítőnek kell egy olyan társának lenni, aki ismeri a szegénysorban lévő rászorultakat. Ennek több oka van, néhányat már körbeírtam: belső hatalmi viszonyok, hazugságok, kisajátítása az adományozónak (csak nekem segítsen), veszélyes is lehet a helyzet, amikor megrohanják a kocsit, amin az adomány jött, ha az érdekei mások a segítőknek (az egyik önérdekből, a másik közérdekből cselekszik, az egyik elnézi a hibákat, a másik kevésbé), konfliktusok lesznek stb.

Nagyon sok olyan embert ismerek, akikre a koszos ingemet nem bíznám, de közvetítő személyek adományozók és adományozottak között. Ők általában önérdekből, politikából, mások (nem az adományozók) megbízásából működnek közre, és mivel erkölcseik és az ebből fakadó értékrendjük jóval alatta van annak, hogy ők alkalmasok legyenek mások érdek nélküli kiszolgálására, általában önös érdekeik mentén teszik a dolgukat. Ezzel nem azt mondtam, hogy az önkéntes munkát vagy a munkához szükséges eszközöket nem kell megfizetni, biztosítani egy jó ember számára, de ha mások megbízásból cselekszik, akkor nagyon oda kell figyelni, hogy a harmadik személyek szándéka micsoda. Hamar hősök lesznek belőlük a szegregátumokban, és egyben elnyomók is. Ezt pedig egy jólelkű ember, egy szívből adományozó ember sem szeretné.

Tehát tegyünk jót, de ha még bonyolult is, gondoljuk végig, hogy kiket érdemes támogatni, és erre kikkel kell szövetkezni!

Hát, ennyi. Szép napot kívánok! Olvassák a Debrecinert!