Feleannyiba sem került a dél-koreai vizes vb, mint a két évvel ezelőtti budapesti –
e hírt olvasva ötlött fel bennem, hogy amikor 2018-ban az ifjúsági ökölvívó világbajnokságot a Duna Arénában tető alá hozták, abba majdnem belebukott utána Erdei Zsolt, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke. S azóta is tart az egymásra mutogatás, ki milyen túlszámlázásokkal és egyéb, részben dilettáns tudásnélküliség, részben lopkodások miatt csalta fel a végső összeget, hogy végül nagyjából 350 milliós hiány keletkezzen a szövetségi büdzsében.

Úgy tűnik, nem sportágfüggő, inkább magyaros jelenség, hogy a hazai rendezvényszervezés sajnos többnyire a túlkapásokról marad meg bennünk. Holott szép sikerekről is szólhatnának ezek, ám a bődületes pénzösszegek, amelyek végül majdnem mindig szövevényesen tűnnek el, s mint látjuk, nemzetközi viszonylatban is párjukat ritkítják, uralják a híreket. Ennek ellenére változás semmi.

Nyilván nem a hazai rendezés ellen vagyok, hiszen jó dolog akárhol Magyarországon kiváló sport jellegű vagy másféle nagy volumenű eseményekkel találkozni. Hanem a létrehozás módjával van gondom.

Most itt van ez a valóban sikeres dél-koreai vizes világbajnokság, ahol Milák Kristóf világcsúccsal elért világbajnoki címének tapsolhattunk 200 méter pillangón, ahol Hosszú Katinka sokadjára tarolta le a mezőnyt 400 méter vegyesen és előtte 200-on is, s ahol Kapás Boglárka (200 méter pillangó) elképesztően aranyos szipogások közepette beszélt saját vb-címéről a döntő után. Vagy ahol Rasovszky Kristóf a hosszútávúszásban (5 km) nemcsak aranyat nyert, de adott is a nyakába a tök utolsónak. Emellett volt negatívuma is a magyar szereplésnek, ám ezt direkt hagyom most – nem a szőnyeg alá seperve Kenderesi Tamás ügyét, ám az egy külön misét ér meg, hogy mi annak az üzenete valójában.

Szóval itt volt ez a számunkra is jól sikerült vb, amelyet jól meg is rendeztek az ázsiaiak. Félpénzből.. A 2017-es magyarhoz képest. Oké, ők uszodát nem építettek, csak átalakítottak, ám akkor is fura. Pedig Dél-Korea nem egy szegény ország. Gazdasága dübörög, termékei elárasztják a világot. Mégis a fenntartható fejlődés jegyében tették-vették dolgukat. Újrahasznosítható medencék – lásd a fenti cikkben -, okosan átgondolt építkezések, és az elszállásolás költséghatékonyabb módja jellemezték rendezésüket. Ellenben Budapesten szép lassan elzsírosodott, majd túlfolyt a költségvetés minden irányban, hogy végül egy újabb – bár a sikerekről szóltak a hírek -, az ország lakosságát jelentősen megterhelő beruházás legyen belőle, amit már átlátni is nehéz.

Már most érdeklődve várhatjuk, hogy a 2027-es vizes vb-t milyen összegből rendezik meg, ha addig minden változatlan marad Magyarországon.

Lehet, hogy már unalmasnak tűnik, de sajnos mivel nap mint nap szembeszökik velünk az egy ideje észlelhető magyarországi pazarlás minden téren, így feltehető a kérdés: Magyarország miért nem épít úgy, hogy az valóban építő jellegű legyen? S ne csak pozitívan dokumentálható, kellő hozsannázások közepette a sajtó egy részében dicsőn megénekelhető, pillanatnyi örömtömörülést okozzon? Az egy dolog, hogy a nemzetközi szövetségek ilyenkor megdicsérik a magyar szervezőket, persze, hisz őket mit érdekli, ha dézsával öntik a tölcsérbe a pénzt a magyarok.. Volt sok néző? Volt. (Már ahol, hisz a bunyós vb-n nem igazán..) Szépen lement a rendezvény? Igen. Akkor ők itt be is fejezték a kutakodást. A többi magyar belügy.

A lopkodások is fontos velejárói ezeknek a hazai rendezvényeknek, de legalább ennyire sokat nyom a latban a mindenkori honi szervezők számára, hogy az országimázs – szerintük – javuljon. Hajhászása megy a túlburjánzó magamutogatásnak, hogy minduntalan jelezzék egyfelől potenciális szavazóiknak idebent, hogy mekkora ászok ők, másfelől kifelé azt, hogy itt minden a legnagyobb rendben van.

Sőt, még annál is jobban..

Versenyzés saját egójukkal, lehet-e még rátenni egy lapáttal a kirakatba tett látványosságára, miközben a hátsó részekben a raktár egyre üresebb.